William Shakespeare: III. Richárd / Zsámbéki Színházi Bázis, Manna Produkció
2014.08.03.

A vezér kétségkívül pszichopata. A hatalmi téboly megszállottja. Egyedüli motivációja a hatalom megszerzése. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

A zsámbéki romtemplom tövében, alkonyi fényektől övezetten, fiatal színészek játsszák a trónbitorló király véres tragédiáját. Bemutatva ama „nagy mechanizmust”, amelyet oly pontosan írt le Jan Kott a Shakespeare-könyvében. Figyelmet érdemel, hogy a kizárólag fiatalokból álló alkotócsapat hogyan nyúl a súlyos társadalmi drámához. 


Kiemelt hangsúlyt kap az előadásban a király személyisége. A markáns arcú, friss diplomás Dávid Áron Richárdja nemcsak álnok, sunyi, álszentül ravasz, de önleleplezően gátlástalan is. Gondterhelten mérlegeli gaztetteit. Mosolygó zsarnok. Vigyorogva, kéjjel öl. Néha elbődül, felüvölt, artikulálatlanul felordít, nem türtőzteti magát, kitör belőle a zsigeri gonoszság. Az aljasság, ami élvezetet okoz. A paranoiával átitatott végtelen cinizmus. Átgázol élőkön és holtakon, barátokon, nőkön, mindenkin. Nyomul, törtet, caplat, hétmérföldes léptekkel, megállíthatatlanul, miközben retteg a környezetétől. Összeesküvést szimatol minden bokorban. 

Körülötte megfélemlített haszonlesők hada, eltiport nők, alkalmi szolgák. Ha a főnök velejéig romlott, ők miért ne lennének azok? Benedek Botond Farkas Buckinghamként (és több szerepben is) érzelemmentes odaadással, rutinos fölénnyel szolgálja (és kiszolgálja) a vezér szeszélyeit. Mélyen megveti urát és parancsolóját. Röhög rajta a háta mögött. Trónra segíti (a szó szoros értelmében is), miközben jól tudja, hogy viszolyogtató szolgálatai átmeneti kedvezményekre jogosítják csak. Kaparj kurta, neked is jut. Azért, ha lehet, a fejünk maradjon a helyén.

Intelligens, okos előadást látunk, alkotói egy percig sem akarnak aktualizálni, hiszen tudják, a Shakespeare-mű úgyis mindig aktuális. Kiváltképp ott, ahol a fennhéjázó gőg, a megalázkodó szervilizmus, a mindent eluraló amoralitás teret nyer. Aktualizálás helyett precízen értelmezik, s „csontra húzva” drámai csomópontjaira redukálják a darabot. A masszív húzások, szerepösszevonások révén persze sok minden elvész, leegyszerűsödik, ám sok motívum föl is erősödik az előadásban (nem mellesleg másfél órába sűrítődik a játék). Mégsem érezzük vázlatosnak az epizódokat, hisz majdnem hibátlanul megszólalnak a dráma kulcsjelenetei. 


Pontosan mutatja be az előadás, hogy Gloster önkényuralma nem egyszemélyes attrakció, kellenek hozzá a lakájok, a kiszolgáló személyzet, a szolgák, a hátország, ami nélkül nem lehetne zsarnok a zsarnok. Ahogy Benedek Botond Farkas Buckinghame instruálja, manipulálja a herceget, önnön javát szem előtt tartva, az mindent elárul a gyilkos gépezet működéséről. Hastings hirtelen bukásakor a lordot játszó Vass György már szinte nevetve mondja: „Jaj Angliának. Nem kár magamért. Én ostoba, láthattam volna…” 

A dráma jól ismert dialógusai most is áthallásosak; tág asszociációs mezőt nyitnak a nézőnek. Mikor a Lady Anna-jelenet végén Richárd halkan elhadarja: „Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban? Én nyertem, de nem tartom meg sokáig…”, egy éltes hölgy hangosan felnevet a nézőtéren. A nőkkel mindazonáltal kissé mostohán bánik a rendezés. Margit királyné, szegény, végképp kiiktatódik a játékból, így Richárd fejére is kevesebb asszonyi átok száll, igaz, Lady Anna (Szabó Erika) és Gloster nagyjelenete a maga éjsötét érzékiségében bomlik ki előttünk. 

Burák Ádám négy szereplőre és kilencven percre adaptálta az ötfelvonásos drámát. A műtét sikerült, a beteg köszöni, jól van. A rendező tavaly végzett Marosvásárhelyen, idén mesterképzősként Londonban, ahol él, Hamletet vitt színre; most főként a színészvezetésre koncentrálva valósította meg koncepcióját. A játékosok közül különösen a Richárdot megformázó (ugyancsak Marosvásárhelyen végzett) Dávid Áron remekelt. Szabó Erika Lady Annaként nemes tartású, drámai erejű hercegnőt játszik, Erzsébet királynéként már kissé haloványabb. Benedek Botond Farkas sokféle szerepkörben, Vass György Hastingsként és Clarence-ként rutinosan teszik a dolgukat; csapzott, lihegő hírnök-párosuk jótékony iróniát hoz a sötét tragédiába. 

Fotók: Kállai-Tóth Anet
Fotók: Kállai-Tóth Anet
Zsámbékon egy ideje főként a vadregényes, messzi rakétabázison láthattunk nyári színházi produkciókat. Most a romtemplomtól karnyújtásnyira, a romok öblébe zárt intim térben, nappali fényben játszanak a játékosok. (Gloster nyitó monológját még a szomszédos dombon hallhattuk.) Ihletett, pompás miliő a történelmi léptékű játékhoz. Szüntelenül „játszik” a környezet is: mikor a Lady Anna-jelenetben lecsapják a koporsó fedelét, a romtemplomról felröppennek a galambok. Lélegző a csönd, szél támad, s mire leszáll az alkonyat, Richárd ege is elborul. „A nap ma nem akar kisütni”, siránkozik a király, már Bosworth mezején, s tényleg. 

Vas István patinás, több mint hatvanéves fordítását csak pár apró szöveghelyen igazították az előadáshoz. Richárd ágya a már előcipelt koporsó lesz az utolsó, végzetes éjszakán (tervező: Erdély Kinga), s a meggyilkoltak szellemei csak a gyilkost töltik el rémülettel, Richmondhoz nem szólnak. Mikor Richmond sebesen legyőzi Richárdot, azonmód véget ér az önkényuralom. Az előadás is. Ám Richmond nem dicsőül meg, nem hoz mosolygó békét az utókornak, s nem hirdet új erkölcsi világrendet. Ugyanúgy húz kifelé, bicegve, mint Richárd szokott. 

Marad a vérvonal. A világ sosem változik. 
Szerző:  William Shakespeare,  Cím:  III. Richárd,  Rendező:  Burák Ádám,  Játéktér, jelmeztervező:  Erdély Kinga,  Zene:  Boros Csaba,  Szereplők:  Dávid Áron, Benedek Botond Farkas, Vass György, Szabó Erika