Bogányi Gergely és az Angelica Leánykar koncertje – Miskolci Nemzetközi Operafesztivál
2008.06.22.

Pár éve egy tekintélyes magyar zenekritikus kasztokba sorolta a közönséget, összefüggést sejtetve a zenekedvelők által preferált műfajok és a hallgatók érzelmi és intellektuális fejlettsége között. BÓKA GÁBOR CIKKE.

Eszerint a rangsor alján állnának a széles tömegek, a pórnép, akik az operát szeretik a legjobban; valamivel fölöttük helyezkedik el a szimfonikus zenéért rajongók tábora; a sorban őket a szólóhangszeres koncertekért (vagyis elsősorban a zongoráért) rajongók követik, mígnem a fejlődés csúcsán állnak azok, akik a kamarazenére esküsznek.

 

Bizonytalan vagyok, vajon hol helyezkedik el e rangsorban az említés nélkül maradt kórusmuzsikát kedvelők tábora – főképp, ha a kórushangverseny zongora-szólóesttel van kombinálva. A műsorhoz illően a közönség is igen homogén összetételben képviseltette magát Bogányi Gergely és az Angelica Leánykar péntek délutáni közös muzsikálásán (melyet a Miskolcot elöntő felhőszakadásszerű esőzés miatt a Nyári Színház helyett a hajdani moziból gyönyörűen átépített Művészetek Házában tartottak): zenészek, zeneértők és fesztiválturisták egyaránt helyet foglaltak a nézőtéren, és lelkesen ünnepelték a hallottakat – általában minden lehetséges pillanatban.

 

Bogányi Gergely és az Angelica kórus (Forrás: operafesztivál.hu)
Bogányi Gergely és az Angelica Leánykar (Forrás: operafesztivál.hu)
S itt álljunk is meg egy pillanatra. A magyar közönséget gyakran és sokszor joggal éri a vád: zenei műveltsége és kulturáltsága nem éppen előnyös oldaláról mutatkozik meg abban, hogy számos alkalommal tételek között is tapsra zendít, s hogy általában véve fogalma sincs arról, miképp illik viselkednie egy hangversenyen. Magam is osztom az elmarasztaló nézetet, ha mindenki számára ismert, alapvető művek szerepelnek egy koncert műsorán, vagy ha a koncert szervezői szemmel láthatóan mindent megtettek azért, hogy megfelelően tájékoztassák a közönséget. A szóban forgó hangversenyen egyik eset sem forgott fenn: sem Rahmanyinov, sem Bartók kórusművei, de még az utóbbi zongorára írt Szonátája sem tekinthető a mindenki számára ismert alaprepertoár részének – és szomorúan kell megállapítanom, hogy nemcsak a fesztivál előre kiadott műsorfüzetében, de bizony a helyszínen sem találhattunk még csak egy kézzel írt papírfecnit sem, ami a műsorról tájékoztatott volna. Mivel jelen sorok írója a pórnéphez tartozik, vagyis elsősorban operarajongónak vallja magát, szégyenkezve bár, de bevallja, hogy a délután során végighallgatott kóruskompozíciók közül csak egyetlen egyet, Rahmanyinov népszerű Vocalise-ét ismerte fel hallás után, a többi darab címe homályban maradt számára; sőt, nem egyszer maga is lelkesen csatlakozott a – mint utóbb kiderült – rossz pillanatban felcsattanó tapshoz. Bogányi Gergely ugyan gesztusokkal próbálta érzékeltetni, mikor kell tapsolni és mikor nem, de a tételek közötti obligát billentyűsimogatást (Bogányi külsőségekben megnyilvánulóan is szinte érzéki kapcsolatban van hangszerével) sokan félreértelmezték, és bekövetkezett a baj – a zongorista szemmel látható bosszúságára.

 

Ez a bosszúság azonban nem ragadt át a kritikusra, aki hályogkovács módjára hallgatva is nagyon élvezetesnek tartotta a koncertet. A Gráf Zsuzsanna vezette és vezényelte Angelica Leánykar kiváló együttes: hangzásuk tanítani valóan homogén, a Vocalise embert próbáló dallamfolyondárját példás egységben szólaltatták meg, rögtön a koncert elején maradandó élménnyel ajándékozva meg a hallgatóságot. De nem kellett csalódnunk a további Rahmanyinov-kórusok előadásában sem, melyeket hallgatva újra előtérbe tolakodott bennem az érzés, amit pár éve, a szerző egyházzenei kompozícióit hallgatva egyszer már megfogalmaztam magamban: mennyivel jobban szeretem Rahmanyinov kóruszenéjét, mint szimfóniáit vagy zongoraversenyeit! Mennyivel frissebb, egyszerűbb, tisztább, igazabb zenék ezek, mint ismertebb és népszerűbb társaik!

 

A Bartók-kórusok nagyszerűsége persze nem meglepetés, ezeket mindig öröm hallani, különösen ilyen pompás előadásban – az Angelica Leánykar eddig felsorolt erényei mellé most még a plasztikus szövegejtést is felsorolhatjuk (mely tényezőt a Rahmanyinov-darabokban a nyelvi kompetencia hiánya miatt nem állt módomban ellenőrizni).

 

Bogányi Gergely zongorázása is emlékezetes pillanatokkal ajándékozott meg. Az első részben ugyan olykor kicsit tompának, néha meg nyersnek tűnt a zongorahang – a Vocalise esetében a tompaságot koncepcionálisnak véltem, később azonban a hangszer nem megfelelő állapotára vagy az általam eddig ismeretlen terem esetleges akusztikai buktatóira kezdtem gyanakodni. Utóbbira valószínűleg hibásan, mert a második rész elején hallott Bartók-műben, a Szonátában már nyoma sem volt ezeknek a problémáknak, s ekkor Bogányi is láthatóan felszabadultabban játszott, mint az első rész két rövid szólódarabjában. Bartók-játékát mindenekelőtt a dallamokban való gondolkodás jellemezte – ami persze nem jelenti, hogy a pregnáns és sokszor formaalkotó jelentőségű ritmika háttérbe szorult volna, mégis: Bogányi keze alatt Bartók sokkal inkább énekelt, mint más interpretációkban.

 

 

Kapcsolódó cikkünk:
Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008

 

Szerző: Bóka Gábor
Helyszín:  Művészetek Háza, Miskolc,  Időpont:  Június 13.,  Támogatás:  A támogatás adatait ld. a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008 gyűjtőlapján