Fishing on Orfű 2014
2014.06.24.

Idén már tényleg csak kis híja volt annak, hogy Rátgéber László átugorja az Orfűi-tavat, Péterfy Bori stage divingolt, a Kispálból pedig nem lett Omega. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.


Apró, családias fesztivál a Fishing on Orfű, ahol nagyon is otthon érezhetik magukat azok, akik az év többi részében Petőfi Rádiót hallgatnak. Tiszteletét teszi itt a már befutott, de még hallgatható magyar zenekarok nagy része, és talán emiatt van az is, hogy a fesztivál kezdi kissé kinőni magát, a jegyek a nulladik napra már novemberben, az árusítás kezdetén elfogytak. Mégis szomorú lenne, ha a Fishing terjeszkedni kezdene, mert abban az esetben nyilván nagyobb befogadóképességű helyszínt kéne találni, ennek a fesztiválnak pedig az egyik legnagyobb vonzereje a lenyűgöző táj, az Orfűi-tó és környéke.
 
A Fishing idei legnagyobb durranása a nulladik nap volt, ahol a 2010-ben feloszlott Kispál és a Borz zenekart láthatta újra a közönség. Mikor a búcsúkoncert előtt arról faggatták Lovasi Andrást az újságírók, lesz-e visszatérő koncert, akkor határozottan visszautasította a dolgot, hiszen nem akarta, hogy zenekara önmaga paródiájába fulladjon az állandó búcsúzkodással és visszatéréssel. Ehhez képest, ebben az évben négy koncertet láthattak az érdeklődők a határon túl, egyet pedig Orfűn. Az idei koncertsorozaton a zenekar első négy lemezéről játszottak számokat (Naphoz holddal; Föld, kaland, ilyesmi; Ágy, asztal, tévé; Sika, kasza, léc), a következő két évben pedig kronologikusan haladnak tovább az albumokkal.
 
Az érdekes az, hogy a Kispálból mégsem lett Omega, legalábbis egyelőre. Ennek okát pedig abban látom, hogy a koncerten nem ősz, hosszú hajú bácsik és farmerkabátos nénik cigizgettek az ifjúságukra emlékezve, hanem fiatalok tomboltak, még olyanok is, akik körülbelül felbomlása környékén ismerkedhettek meg a zenekarral. Nekem sem volt nosztalgikus érzésem, kicsit olyan volt inkább, mintha fel se oszlott volna a Kispál, a koncert pedig sokkal energikusabb és izgalmasabb volt, mint amiket 2009 körül láttam tőlük, mert a zenekar tagjai nem unták magukat és egymást halálosan. Azt hiszem, lehet ezt egy darabig csinálni, bár valószínűleg tíz év múlva új album nélkül lesz majd ebből Omega, de én bízom Lovasi arányérzékében, és abban, hogy ezt már nem fogják megvárni.
 
Péterfy Bori
Péterfy Bori
A fesztivál legjobb buliját az idén minden bizonnyal Péterfy Bori csinálta. A koncertje háromnegyed nyolckor kezdődött, amikor épp csak beindul egy fesztiválon az élet, ilyenkor még mindenki nagyon másnapos, de senki nem elég részeg. Iszonyú pangás volt a nagyszínpad előtt a koncert kezdetén, ami pár szám alatt őrjöngő tömeggé változott. Péterfy Bori színésznő (is), és ezért képes eljátszani a világsztárt a színpadon: kiszemel magának egy fiatal srácot a közönségben, és vele flörtölget a koncert végéig, stage divingol és beszalad a közönségbe, ott ugrál végig két számot. A popsztár-kliséket olyan elementáris erővel működteti, hogy még én is meg vagyok hatva, hogy mellette táncolhatok. A ráadásra úgy jön vissza, hogy magára kap a backstage-ben egy batman-szerű, fekete köpenyt, amit néha a fejére ránt, de amilyen viccesnek, olyan hitelesnek is tűnik mindez, ami azért van így, mert érezhetően van kedve az egészhez.
 
Kiváló koncertet adott a Kistehén zenekar is, ami egy kissé kakukktojás a fesztiválon, na, nem zeneileg, csak annyiban, hogy őket bizony nem játssza a Petőfi Rádió, mert ők voltak az Együtt kampányzenekara. Ehhez képest (vagy emiatt?) a nézőtér szépen megtelt emberekkel, úgy tűnik, hogy mégsem kellett teljesen parkolópályára állniuk, és mégsem csak a Petőfi irányítja a magyar könnyűzenei életet. A Kistehén a sokadik profilváltáson van túl, egy vicczenekarnak indultak, lettek melankolikusok, aztán a zenekar kitolatott a frontember mögül, megalapították a dögunalmas Intim Torna Illegált. De a Kistehén Kollár-Klemencz László miatt jó, ezt bizonyítja az Elviszlek magammal című album és ez a koncert is. A zene roppant kaotikus: alapvetően alternatív rock, kiegészülve rengeteg más zenei stílus elemeivel (pl. hiphop, beat, elektronika) és Erdős Virág verseivel. A sokszínűség azonban képes egységgé forrni a koncerten Kollár-Klemencz erős, maníroktól mentes egyéniségének köszönhetően.
 
A magyar könnyűzene nem szűkölködik szomorú számokban, sírva szeretünk vigadni. Ez alól a legfiatalabb zenekarok sem kivételek, sőt, vannak közöttük olyanok, akiknek a szomorúság a legfőbb ismertetőjegyük. Lehet ezt jól és kevésbé jól is csinálni, utóbbira jó példa a Vad Fruttik érfelvágós szenvedése, amiben fel-feltűnnek értékesebb darabok, de a kín annyira tömény, hogy kifejezetten el lehet fáradni a hallgatásában. És van olyan is, amikor a melankólia őszinte és izgalmas a színpadon, erre a legjobb példa a fesztiválról a Pegazusok Nem Léteznek koncertje.
 
Számaikban ugyanaz a kilátástalanság jelenik meg, mint a nevükben, nincsenek illúziók, minden elromlik itt a lehető legrövidebb időn belül. A kéttagú zenekar (Lázár Domokos, Ács Eszter) ezúttal kissé fesztivál-kompatibilisebbé változott, mert fellépett velük az Esti Kornél dobosa (Lázár Ágoston) és a Heaven Street Seven basszusgitárosa (Németh Róbert). Vidámabb ettől nem lett az összhatás, de a szomorúság a Pegazusok esetében tudatosan vállalt profil. Ács Eszter, a zenekar énekesnője egyébként a Kaposvári Egyetemen színész szakos, ezért merem remélni, hogy depresszióját csak ügyesen eljátssza a színpadon, és nem így éli az életét. Hangja színtelen és fátyolos, tekintete méla és távolba meredő, két szám között olyan arcot vág, mint aki épp most ébredt egy szörnyű rémálom után. Ezek miatt egy kicsit Méhes Marietta jut róla eszembe, és ettől, valamint a zene monoton, dísztelen lüktetésétől válnak hitelessé és őszintévé az olyan, nem túl egyedi szövegek, mint „…éjszaka kifordítom a lelkemet, de szép/álmok nincsenek, itt lakom veled/meg éjszaka nem találom magamat, hogy épp/mitől kéne félnem, mitől kéne még.
 
Fotók: Puskás László
Fotók: Puskás László
Egyelőre elég kevés a fesztiválon az off-program, amit én kicsit sajnáltam, de vannak szervezett túrák a tó körül fröccsözéssel, sörözéssel egybekötve, és meg lehet ismerkedni a helyi gasztronómiával, akinek kedve és energiája van, még dunsztolni is megtanulhat a helyi néniktől. Szórakoztató off-program ezenkívül a nóta karaoke, ami ékes bizonyítékát adta annak, hogy az elénekelt dalok még akkor is lehetnek rosszak, ha Tordai Zoltán prímás és zenekara játszik az önjelölt sztárok mögött. Nagy felüdülés, amikor megjelenik a színpadon Lovasi András, hogy elénekelje a Rózsa Sándor című nótát.
 
Kár volna megfeledkezni a Fishing egyik legfontosabb eseményéről, a tóátugrásról. A legenda úgy szól, hogy Rátgéber László, kosárlabdaedző, aki Lovasi András barátja, egyszer megpróbálta átugrani az Orfűi-tavat. Nem sikerült neki, de mindenképp szeretett volna közönséget legközelebbi próbálkozásához, ezért lett a Fishing on Orfű. Idén nemcsak ő, hanem Bräutigam Gábor (a Kispál első dobosa) is részt vett a heroikus vállalkozásban, az eseményt pedig drMáriás zenekara, a Tudósok celebrálta. A tóátugrás sajnos idén is kudarcba fulladt, pedig már kocsit is és sofőrt is szereztek, hogy visszahozzák őket a tó másik oldaláról. Azért jó lenne, ha egyszer sikerülne nekik.
Szerző: Puskás Panni