Két nap, egy éjszaka – Cannes 2014
2014.05.29.

A Dardenne-fivérek az utóbbi években két Arany Pálmát és számos más díjat cipeltek haza a Cannes-i fesztiválról – túlnyerték magukat, és talán ezért lehet, hogy a legjobb munkáik közé sorolható, perfektre csiszolt idei darabjukat említés nélkül hagyta a zsűri. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Az európai művészfilm nagybecsű nyomorbúvárai közül kevés olyan konokul szegénypárti és elhivatottan baloldali szereplő akad, mint a Dardenne-fivérek – de a belga munkásnyűgök állhatatos tolmácsai a társadalomkép élességén túl többnyire arra is ügyelnek, hogy a cselekmény szorongatón és megragadóan feszült (sőt, olykor már-már izgalmas) legyen. 

A kilencvenes évek óta feltűnő Dardenne-darabok nem csupán szerény és halkszavú kiáltványok a jóléti nyomor ellen és az egzisztenciális kiszolgáltatottságról (melyek nyúzott szereplői Seraing komor iparvárosának lerobbant telepein élik át „az emberi tapasztalat talaját” – ahogy Nicole Brenez fogalmaz), de afféle moralista thrillerek is, amelyekben egy végsőkig kiélezett etikai dilemma és a nézői többlet-infók biztosítják az egyre inkább fojtogató drámai feszültséget. Az ígéret kamaszhőse egy illegális bevándorló nőnek próbál segíteni, miközben elhallgatja előle, hogy a férje halott; a Rosetta címszereplőjének egyetlen barátja nem tudja, hogy a lány az állására pályázik és emiatt kis híján hagyta a tóba fulladni; A fiúban pedig egy szódásüveg-szemüvegben pislogó műbútorasztalos saját fia gyilkosát veszi föl gyakornoknak, és persze mereven hallgat arról, hogy a bosszún morfondírozik. 

Ez a felfokozott narratív feszültség (melyet többnyire egyként erősít a néző többlettudása és a főhős korlátozott látómezeje) tünteti ki a legújabb darabot is, amely az enerváltabb előzmények után (lásd például a Srác a biciklivelt) újra legjobb formájában mutatja a belga rendezőpárost. A Két nap, egy éjszaka egy rendkívüli drámai intenzitású (egyúttal pedig fölöttébb hétköznapi) helyzetet vázol föl, amelyben egy törődött családanya kénytelen a méltóságát feladni a megélhetése miatt. 

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
A kétgyerekes Sandra (Marion Cotillard) idegösszeomlása miatt kényszerszabadságra ment, és amikor visszamegy dolgozni a napelem-gyárba, azzal szembesül, hogy időközben felettese rájött: nélküle is elboldogul a stáb. A cinikus cégvezetés a munkáját a többiekre bízza és ennek fejében 1000 eurós bónuszt ajánl föl nekik – mire a kétségbeesett Sandra arra kéri főnökét, hogy szervezzen egy szavazást, amely eldönti: a bónuszt, vagy őt választják a napelem-gyár megfáradt dolgozói. A megélhetését és pánikrohamait felváltva rettegő asszonynak mindössze egy hétvégéje marad, hogy megpróbálja meggyőzni tizenhat kollégáját (vagy legalább a többséget) – így hát sorra-rendre felkeresi a jól megérdemelt szabadidejüket töltő munkatársakat (ki a focipályán van, ki éppen a házát csinosítja), és bátortalanul reménykedve arra kéri őket, hogy mondjanak le pénzükről és szavazzanak rá. 

A könyörgésre kényszerült nő és valamelyik hasonlóan nehéz sorsú, pénzét féltő kollégája – ők állnak szemben a cselekmény javában, és a kényelmetlen-szívszorító duettek tétje mindannyiszor a szolidaritás győzelme az önérdek és létbizonytalanság fölött. Minden egyes epizód önmagában is nagy erejű dráma, amelyben egy tetszőleges belga proli kénytelen számot vetni saját emberségével – az egyre megviseltebb Sandra pedig azzal, hogy jogosan rászorulóktól próbál megvonni némi pluszpénzt (igaz, a cégvezetés döntése miatt), illetve, hogy a siker lehetősége egyre kétségesebb (a szűkös időkeretre utal a cím is). És ahogy követik egymást a beszélgetések, úgy fokozódnak Sandra depressziójának rémítő tünetei: hol fújtatni kezd, hol Xanaxot dönt magába, és Dardenne-ék kamerája (pontosabban Alain Marcoené) kitartó figyelemmel követi, ahogy újra meg újra megküzd kételyeivel, szégyenével és kétségbeesésével. A Két nap forgatókönyve kiegyensúlyozott motivációkkal támasztja meg súlyosan terhelt alaphelyzetét: az egymásra következő etapokban életesre rajzolt és ismerős gondokkal küszködő kollégák vonakodnak, Sandra teherbírását pedig nem csupán kiszolgáltatottsága, de szeretetteljesen rámenős férje (a Dardenne-állandó Fabrizio Rongione) is indokolja, aki rendre gyöngéd erőszakossággal unszolja-biztatja a találkozók előtt. Ugyanakkor a főhős kálváriájának hitelét és erejét főként Marion Cotillard szavatolja. Láttuk már őt pazarnak hasonlóan törékeny asszonyi szerepben (Sandra karakterét előlegezi az Immigrant és a Rozsda és csont hősnője is) –, de amit itt művel, az legalábbis lenyűgöző: arcán közvetlenül olvasható karakterének mindannyi gondja, és a teste éppennyire kifejező, amikor görbe háttal, kócosan vonszolja magát valamelyik munkatárs otthona felé. 

Marion Cotillard. A képek forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
Marion Cotillard. A képek forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
Szikár, materialista film a Két nap, egy éjszaka, mint mindegyik Dardenne-darab – ugyanakkor az ezüsthajú belgák egyetlen filmjében se szerepelt még ennyi könny. A nyílt konfrontációkra épülő cselekmény, a kiszolgáltatott, labilis nő önmagával és környezetével folytatott küzdelmének témája, a megfelelő pillanatokban felcsendülő popszámok (egyszer Van Morrison Gloriája, másszor Petula Clark La nuit n'en finit plus című száma szól az autórádióból), vagy Cotillard nyílt, őszinte arca – mindez közvetlenebbül érzelmessé teszi a legújabb darabot A fiú és Az ígéret elhallgatott titkokra épülő, zaklatott sorsdrámáinál. Ugyanakkor a Két nap, egy éjszaka arra is figyelmeztet, hogy a szolidaritás tettei milyen lehengerlő erővel tudnak hatni a filmvásznon – még akkor is, ha eredményük felettébb kétes marad. Sandra esetében nem tapasztaljuk meg azt a katarzist, amelyet a bajba jutott gyerek fölött kibékülő háborús ellenfelek communiója okoz (Jönnek az oroszok, jönnek az oroszok!) vagy amit a válságos gazdasági helyzetben összefogó banki ügyfelek (Amerikai őrület) vagy az adóssága miatt öngyilkosságot tervező barát kollektív kisegítésének láttán élhetünk át (lásd Az élet csodaszép szívszakító fináléját). De a napelem-gyár földre szegett tekintetű munkásainak részleges összefogása nem csekélyebb hatású. Visszafogott módján a Két nap, egy éjszaka mégiscsak a szolidaritás szükségéről és győzelméről szól – és tényleg felemelően, magával ragadó erővel.
Cím:  Két nap, egy éjszaka,  rendezte:  Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne,  Forgatókönyv:  Jean-Pierre Dardenne,  Vágó:  Marie-Hélene Dozo,  Fényképezte:  Alain Marcoen,  Szereplők:  Marion Cotillard, Fabrizio Rongione