Andrej Zvjagincev: Leviathan / Cannes 2014
2014.05.24.

Alig rejtett Putyin-kritika és felkavaró drámaiság a fesztivál legpolitikusabb, legmerészebb és legemberibb filmjében. Zvjagincev kifinomult és kiforrott műve az idei versenyprogram csúcspontja, az Arany Pálma egyik legnagyobb esélyese. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Egyszerre fordulat és szerves folytatás Andrej Zvjagincev életművében a Leviatán, hiszen az orosz irodalom és művészet nagy alakjaihoz hasonlóan továbbra is bűn és bűnhődés összefüggéseit kutatja, ugyanakkor a perspektíva ezúttal kitágul, és a belső dimenzió társadalmivá válik. A film címe és az egyik pap szövege alapján mindenkinek nyilvánvaló lehet, hogy Jób történetének kortársi környezetbe, napjaink vidéki Oroszországba helyezett parafrázisával állunk szemben, Ha a mozi háromnegyede körül attól félnénk, hogy pusztán egy aktualizált példázattal állunk szemben, az utolsó jelenet meggyőz arról, hogy teljesen másról, sokkal komplexebb dologról van szó.

Pontosabban meg nem nevezett, mindentől távoli északi tengerparton, egy kisváros közelében él kissé kopott, de viseltségében is otthonos házában Kolja feleségével és első házasságából származó kamaszkorú fiával. Zvjagincev (és a szerkesztésmódjával rokon Haneke) metódusának megfelelően minden előzetes információ nélkül kerülünk a történet közepébe: menő moszkvai ügyvéddé lett régi barátja segítségével ezért a házért és a hozzá tartozó telekért küzdenek a helyi potentátokkal, akik jó kelet-európai modorban jogtalanul próbálják kisajátítani a területet. A történet - a Jób-párhuzamnak megfelelően - a Kolját társadalmi státuszában és személyes viszonyaiban érő megaláztatások sorozatát követi, amelynek eredményeképpen nem csak munkáját, vagyonát és családját veszíti el, hanem szép lassan méltóságát is.

A kronologikus időrendben mesélt történet egyik fontos jellegzetessége tehát az, hogy a rendező semmilyen engedményt nem tesz a nézőnek: fokozott figyelemmel kell minden párbeszédet, gesztust és tekintetet követnünk ahhoz, hogy pontosan kikövetkeztessük a szerepeket, viszonyokat és konfliktusokat. Ez a megoldás a realizmus felé tolja a hatást, hiszen kimaradnak azok a kifejezetten a néző tájékoztatására szolgáló információmorzsák, amelyek - mivel a valóságban egymást évtizedek óta ismerők közt nyilván nem hangzanak el - mesterkéltté tennék a helyzeteket. Ugyanakkor az elliptikus szerkezet éppen a történet konstruált voltára hívja fel rendre a figyelmet, hiszen Zvjagincev a leginkább feszültséggel, drámával teli pillanatokat ugorja át, és megint csak ránk bízza, hogy a következő jelenetekből kikövetkeztessük, végül miképpen is végződött egy-egy adott helyzet. Ezzel a narratív szerkezettel éri el, hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk.

Kolja-Jób szenvedés-sorozatának legfontosabb jellegzetessége, hogy a személyes és a társadalmi szint kibogozhatatlanul szövődik össze, épp úgy, mint a rendező összes előző filmjében. A Száműzetés, A visszatérés vagy az Elena konfliktusainak szerkezete mind hasonló módon épül fel, azonban nagyon fontos észrevenni, hogy itt nem a külvilág gonoszsága miatt szenvedő egyén banális meséiről van szó, hanem arról, hogy a közösség működését meghatározó szabályok, viselkedések, előítéletek és hitrendszerek miképpen képesek befolyásolni, megfertőzni a legprivátabb viszonyokat is. A Leviatán története első pillantásra mintha csak arról szólna, hogy a gonosz politikus-maffiózók miképpen teszik tönkre az amúgy harmonikus személyes világokat, azonban végül kiderül, hogy másról van szó.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
A kompozíció és a komplex struktúra mellett meg kell említeni Zvjagincev kiemelkedő rendezői és színészvezetési képességeit, amelynek köszönhetően a film minden egyes jelenete úgy tud metszően pontos és drámai lenni, hogy elkerüli az oly gyakran látható bugyuta pszichologizálást és a főhőssel való azonosuláson alapuló érzelmi hatásvadászatot. A korábbi filmekkel ellentétben különösen fontos, hogy ezúttal a viszonyokból és különösen a főszereplőből hiányzik az a tipikusan orosznak nevezhető rátarti büszkeség, ami általában kommunikációképtelenséget eredményez és lehetetlenné teszi a konfliktusok egyszerű, kompromisszumos megoldását (a Száműzetés drámája például kifejezetten ebből származik). 

Itt azonban az egyre több csapással szembesülő Kolja nem fut el, nem zárkózik magába, hanem beszélget, szóba áll, megpróbál megérteni és megbocsátani - vagyis elindul a jóbi úton. Hiszen a bibliai történet tanulsága az, hogy bár a ránk mért szerencsétlenségeknek gyakran nem tudjuk az okát, nem látjuk a bűnt, amelynek a büntetés oka lehetne, mégis Jób módjára meg kell tanulnunk békésen elfogadni azokat, mert halandó emberként nem tudjuk felfogni az Istentől eredő világ és a teremtés komplexitását.

Zvjagincev ezúttal - és filmje ettől tekinthető valóban, a szó igazi értelmében politikusnak - a transzcendenciát visszaforgatja a mindennapi valóságba. Az utolsó jelenettel azt állítja, hogy Jób igazságtalan szenvedéssel való megbékélésre felhívó története, az Úr útjainak kifürkészhetetlenségét hirdető közismert, a filmben is elhangzó magyarázatok valójában egy nagyon is evilági hatalmi diskurzus részei. A Teremtőre való hivatkozás, a jóbi példázat és a hozzá kapcsolódó, a csapások nem erővel, hanem szeretettel történő megoldására biztató prédikációk az egyházzal összefonódott fennálló hatalmi rend megerősítésére szolgálnak. A megfoghatatlan, leírhatatlan gonosz (Leviatán) és Jób mítosza az emberek hitét kihasználó, a létező társadalmi hierarchia konzerválására, minden lázadás elfojtására szolgáló manipulatív retorikai eszközként tételeződik a filmben.

Az orosz rendező határozott politikai töltettel rendelkező üzenetét erősítik az olyan apróságok, mint az az ironikus kérdés, amely akkor hangzik el, mikor lövöldözéshez szovjet párttitkárok portréit használják céltáblának: "újabbak nincsenek?" Hasonló felhanggal rendelkezik a válasz: "őket még hagyjuk lógni" (ti. a falakon). Ugyanilyen politikai állásfoglalást jelez az is, hogy egy háttérben félig látható televízió képernyőjén Pussy Riottal kapcsolatos híradásra figyelhetünk fel egy rövid pillanatra. Ezeket a nagyon finom, a történetbe simuló, és a banális aktualizálást messze elkerülő gesztusokat elnézve és a jelenlegi oroszországi viszonyokat tekintetbe véve ezért azt javasolnánk Zvjagincevnek, inkább ne használja fel cannes-i retúrjegyét.
Szerző: Gyenge Zsolt
Cím:  Leviathan,  Rendező:  Andrej Zvjagincev,  Forgatókönyv:  Oleg Negin, Andrej Zvjagincev,  Szereplők:  Alekszej Szerebrjakov, Roman Magyanov, Vlagyimir Vdovicsenkov, Elena Ljadova, Szergej Pokhodajev