Grace – Monaco csillaga
2014.05.22.

Adva van a XX. század egyik utolsó tündérmeséje, aztán egy kis ország vezetőinek bátor szabadságharca a Nagy Testvérrel szemben, valamint pompa, érzelmek meg jeles színészek garmadája. Hát kijöhet ebből rossz film? De még mennyire! LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

Ideális Hitchcock-szőkeség volt, Oscar-díjat nyert, azután elment Monacóba hercegnének, ahol végül autóbalesetben meghalt – kegyetlen rövidséggel ennyi az, ami Grace Kellyről elmondható, ámde ez még mindig több, mint amit hasonlóan sommás jelleggel Monacóról mondhatnánk: a kaszinók tengerparti törpeállama. Azonban minden ilyen kurta kis általánosításról kiderülhet, hogy ostobaság, és hogy a belőle kifejthető történet valójában nagyszerű drámaalap. (Elvégre melyik Shakespeare-művet ne foglalhatnánk össze ily csacskán?) Korántsem kizárt tehát, hogy Grace Kelly monacói éveiből is kibontható lenne egy mozivászonra kívánkozó történet: a színészi karrierről való lemondás drámájáról, az amerikai és az európai életstílus összekoccanásairól, esetleg arról a kiábrándulásról, amit idővel az ő álomhercege mellett átélt. Talán egyszer majd kiderül, merthogy Olivier Dahan filmjéből most csak annyi derülhetett ki, hogy rendesen átgondolt és megírt forgatókönyv, eljátszható szerepek, valamint színészvezetés nélkül hiába halmozzák össze az alkotók az összes említett mozzanatot, abból még nem jön ki értékelhető mozidarab. Pedig ráadásképp még annak a miniválságnak is feltupírozott szerep jutott a Grace – Monaco csillaga sztorijában, amely a hatvanas évek elején rövid időre leárnyékolta Monaco és a De Gaulle-i Franciaország kapcsolatát.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Hol a nő helye? – hangzik a sokat tárgyalt kérdés, amelyre a legostobább és egyszersmind az egyik leghangosabb válasz mindmáig „a konyhában”. Ugyanerre a kérdésre a jelek szerint megannyi filmes ezt a választ adja: a trónteremben és a legelegánsabb lakosztályokban. Ha őszinték akarunk lenni, már Stephen Frears remek filmje, A királynő is részben rossz helyen kereste az erős és autonóm nő mintapéldáját, ám ezt pompás forgatókönyvvel és bámulatos nívón tette. Csakhogy az udvari környezetet, az arisztokratikus elegancia enteriőrjeit és a protokoll mikrodrámáit sajna túlságosan könnyű meddő módon, üresjáratban megfilmesíteni, semmint valódi emberi sorsokat elhelyezni a fényűző díszletek között.

Így történhetett meg, hogy a Piaf élettörténete után most érdeklődésével Grace Kelly felé forduló Dahan gyakorlatilag a Sissi-filmek sablonját vette át, s azt modernizálta hellyel-közzel. Az udvarba idegenként csöppenő feleséget fojtogatja a bizalmatlanság és a hideg protokoll, férjét elvonják tőle a súlyos államügyek, a válságot pedig végül a férje fölé emelkedő asszonynak kell megoldania, miközben kettősük körül valósággal keringenek az egykorú jelen (azaz a múlt) ismert alakjai – ez bizony egy az egyben Ernst Marischka trilógiájának mintakönyve. Ezt másolták le Dahan és alkotótársai akarva-akaratlanul, s alkalmasint úgy lehet, annál rosszabb, ha mindezt akaratlanul tették. Mert bár igaz, hogy az új filmben már ismerik és használják a telefont meg a televíziót, ám szemléletében a Grace – Monaco csillaga nem is a hatvanas évek elejét, hanem az ötvenes éveket képviseli – méghozzá reflektálatlanul.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu

Mindehhez jeles színészek adják az arcukat, bár néha tényleg nem többet annál. Mindjárt a címszerepben Nicole Kidman jószerint csak szép maszk: most színésznő, most feleség, most vidám, most szomorú – egy arccal. Nyilatkozatai szerint Kidman úgy rakta össze önmaga számára Grace Kelly figuráját, mint egy puzzle-t, azonban ebből az összerakós játékból majdnem minden kis darabka elveszhetett valahol útközben. Így aztán amikor a film középrészének röpke My Fair Lady-imitációjában a bájosan aggastyános Derek Jacobi kis lapocskákon mutat fel a fenség számára egy-egy megjelenítendő arckifejezést, csakis bemondásra és az érzékeink kikapcsolásával hihetnénk el, hogy a hercegné valóban meg is jeleníti azokat. Kidman mindazonáltal nem szenved egyedül, oldalán például maga Tim Roth izzad vért, hogy eleven embernek látsszék Rainer herceg szerepében, s hogy elhiggyük, a kevésszavú töprengések mögött egy felelős államférfi egzisztál. Frank Langella összetéveszthetetlen orgánuma szerep híján is nyerő, míg a többieknek döntően karikatúrák jutnak. Van egy minősíthetetlen Maria Callasunk, egy rutinból hozott Hitchcockunk (Roger-Ashton-Griffiths nevesítést érdemlő teljesítménye), egy csak körvonalaiban emlékeztető De Gaulle-unk, s még Az én kis családom Ben Harpere (Robert Lindsay) is beköszön a hercegi palotába mint a válságtanácskozásokon nélkülözhetetlen hajómágnás, Aristotle Onassis.

A film csúcspontján Grace-Kidman egy fényes bálteremben megtartott beszédével megmenti Monaco függetlenségét és a Grimaldi-dinasztiát. Kétszer megnézve sem sikerült azonban rájönnünk arra, hogy voltaképpen miért is lett volna ilyen hatása hevenyészett szavainak. A jelek szerint a történelem alakulására a sejtettnél nagyobb hatással vannak a falvédőre és háziáldásra hímezhető mondatok.
Cím:  Grace - Monaco csillaga,  Rendező:  Olivier Dahan,  Forgatókönyvíró:  Arash Amel,  Operatőr:  Eric Gautier,  Vágó:  Olivier Gajan,  Szereplők:  Nicole Kidman, Roger Ashton-Griffiths, Tim Roth, Milo Ventimiglia