Carl Palmer Band / A38
2014.05.19.

A Deep Purple egy lemezén valósította meg a klasszikus és a rockzene fúzióját. Keith Emerson az életművét tette rá. Az Emerson, Lake & Palmer extravagáns progresszív rockjának a dobos Carl Palmer szólóestje állított emléket. SOÓS TAMÁS ÍRÁSA.

Kibelezett orgonák, szétszaggatott kábelek, megkéselt szintetizátorok – megannyi „hangszerhulla” szegélyezte Keith Emerson útját a ’70-es évek egyik első supergroupjának, az (akkor) innovatív progresszív rockot játszó ELP turnéi során. A rocklegendák ködébe vész ma már ez a megalomán előadásmód, ami szinte kötelező járuléka volt még a komplexebb rockzenéknek is, az Emerson, Lake & Palmer koncertjein pedig „a Hammond orgona Jimi Hendrixének” becézett Keith hangszerparkjának megrongálását takarta. Az ELP azonban – mely a klasszikus és a rockzene közös nevezőre hozásán serénykedett – fölényes hangszerkezelése, virtuóz improvizációi és a rock and roll stenkjével turbózott klasszikus zenei átiratai révén a progresszívrock-aranykor máig hallgatható csapatai közé tartozik.
 
Örökségét a banda lírai, melodramatikus hangvételét képviselő Greg Lake és a betegeskedése okán koncertet ritkán adó, lemezeket elvétve készítő Keith Emerson helyett pusztán Carl Palmer ápolja. A Magyarországra rendszeresen visszajáró dobos koncertprogramjának gerincét mindig is ELP-klasszikusok képezték, ám most kifejezetten a hagyományápolásra rakta a hangsúlyt. Palmer szerencsére nem az anyabanda emlékzenekarát hozta létre: az eredeti tételek szolgai előadása helyett inkább az ELP szellemiségében értelmezi és dolgozza át az orgonára/szintetizátorra, basszgitárra és dobra írt, többségében instrumentális szerzeményeket.
 
Szólóbandájában – nagyon okosan – meg sem próbálta helyettesíteni Emersont, inkább hagyományosabb, gitár–basszusgitár–dob felállású hármasfogatot hozott össze, a Neal Morse zenekarában pengető Paul Bielatowicz-cal és a mindössze 25 éves Simon Fitzpatrickkal. Gitárra átírni Emerson játékosan különc, de atmoszférateremtő erővel bíró billentyűs hangkísérleteit, elsőre meglehetősen maradi elképzelésnek hat. Hiszen pont az ELP muzsikájának íze, a Hammond és a Moog dominanciája veszne így el. A gondolatnak viszont csak addig van ideje fészkelődni az elmékben, amíg a banda bele nem csap a Karn Evil 9: 1st Impression, Part 2-ba. Bielatowicz és Fitzpatrick testvériesen osztoznak Emerson többszólamú, többhangszeres témáin, Simon pedig nemcsak a ritmus-, hanem a szólistaszekciót is bővíti. A hathúros Spitfire-t kezelő játékos képes olyan kifejezően „beszéltetni” hangszerét, hogy hol Greg Lake énektémáit (pl. a King Crimsontól csent 21st Century Schizoid Manben), hol Emerson szólóit dolgozza át búgó, zsongó, fülbe döfött hanghatásokká.
 
Habár többnyire deres fejű ELP-rajongók tolonganak az A38 gyomrában, a koncert nem puszta nosztalgiashow. Megőrzik, konzerválják a régi ELP-koncertek virtuozitását – hogy mást ne mondjunk, mindhárman kapnak szólózási lehetőséget –, viszont a kor kívánalmainak megfelelően nyersebbre, kraftosabbra csavarják a hangvételt. Adódik ez persze az áthangszerelésből, hiszen Bielatowicz olyan technikákkal (pl. tapping) szólaltatja meg az antik témákat, amik akkor még nem léteztek, másrészt egészen fémes, metálos soundba burkolja azokat. A hangerő, a hangulatfestő erővel felruházott torzítás (főként a basszusgitár részéről), valamint a meglódított tempó mind a progresszív metál felé tolja a produkciót. Az O Fortuna felgyorsított átiratában már egyenesen visít a gitár, Palmer a lábdobjára is rálép – durván –, a nem feltétlenül kettőnégyes rock ’n’ roll bulikhoz szokott publikum pedig színházi vastapssal jutalmazza a performanszot.
 
Carl, ez a kedélyesen korosodó rockdobos talán még jobban – változatosabban és több érzéssel – játszik, mint hetvenes évekbeli fénykorában. Frontvonalba tolt cájgját erősebben, feszesebben üti a szokatlan metrumképleteiről elhíresült Palmer, kinek játékát egyes 70-es évekbeli kritikusai túlságosan száraznak, magamutogatóan technikásnak találták. Egy-egy megcsavart ritmusért most sem kell a szomszédba kopognia, ellenben játékából szinte süt a grúv, akár a Knife Edge alapjait variálja, akár a Fanfare for the Common Man Aaron Copland-átdolgozása alá adja a svungot. Utóbbiba illeszti amúgy a koncert csúcspontjaként is aposztrofálható szólóját, amely egyszerre technikafitogtató és cirkuszi mutatvány. A humor, a játékosság – amelyet elsősorban a Für Elise-ből, a Pink Floyd Shine On You Crazy Diamondjából és Rimszkij-Korszakov A dongójából összeszerkesztett magánszámot adó Fitzpatrick képviselt az estén – kapja a főszerepet, dobverő-lebegtetéssel és -dobálással, cintányér-színezéssel és -körözéssel. Mintha csak a táncaiba környezetének összes berendezési tárgyát bevonó Fred Astaire durálta volna neki magát egy komédiázó dobszólónak, olyan virgonc, kaján Palmer bemutatója.
 
A főszereplő amúgy az instrumentális hajszák után rendre társai szólóival pihenteti a nagyérdeműt (Paulé például egészen lágy, latinos húrokat penget), a súlyosabb hangerőt pedig két szám közötti sztorizgatással enyhíti. Az utóbbi években közismertté vált történeteket ereget, a Jerusalemről, amelyet a BBC nem engedett lejátszani a rádióban, mert úgy gondolták, megcsúfolták benne Hubert Parry himnuszát. Vagy a Gustav Holst A bolygók című szvitjének első tételéből gyúrt Mars, the Bringer of Warról, amely az első dal volt, amit az ELP összerakott, csak Emerson nem akarta játszani, mert akkoriban a King Crimson szettjében is szerepelt (később a Palmer nélkül rögzített „ELP-albumra”, az Emerson, Lake & Powell lemezére került fel).
 
Palmerék repertoárja abban is illeszkedik a megidézett zenekar eszmeiségéhez, hogy precíz technikával, de lezser kivitelezésben igazítanak hangzásvilágukhoz más zenekarok, vagy éppen klasszikus zeneszerzők által jegyzett darabokat. Mivel azonban szórakoztató rockkoncerten járunk, a választást mindig közismert, népszerű tételekre korlátozzák, megadva így a közönségnek is a ráismerés örömét (Diótörő, Carmina Burana és társaik). A legöblösebb ováció viszont az ismertebb ELP számokat öleli körbe, a kétgitáros duettel felvezetett Trilogy-t vagy Muszorgszkij Egy kiállítás képei c. zongoraciklusának feldolgozását. Palmerék, ahogy a többi tételnél, itt is elegánsan nyesik ki Greg Lake énekes részeit, és egy huszonpár perces esszenciára párolják le a legendás koncertalbumot.
 
Hiába instrumentális a buli, a két óra úgy röppen el, mint egy vesére mért lórúgással felérő AC/DC-bulin, miközben a zenei intellektus is megkapja a magáét. Hiába: amíg Palmer, addig az ELP is él. Ahogy anno Greg Lake, most pedig Fitzpatrick torzított basszgitárja zengi: „Welcome back my friends to the show that never ends…”
 
Fotók: Török Hajni 
Szerző: Soós Tamás
Helyszín:  A38 hajó ,  Időpont:  2014. május 12.