Baráti Kristóf és Enrico Pace kamaraestje
2014.05.05.

Izgalmas találkozások színhelye a budapesti koncertélet: a Zeneakadémián Várjon Dénes játszott Joshua Bell és Steven Isserlis társaságában, a Müpában Baráti Kristóf és Enrico Pace adott kamaraestet. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Baráti Kristófot (1979) régóta ismeri a magyar közönség – s az utóbbi néhány évben nemcsak ismeri, de művészetének rangjára eszmélve szeretetével is elhalmozza. Ő ma a budapesti hangversenytermek egyik első számú kedvence – s örülhetünk ennek, mert aki Szenthelyi Miklós, Tátrai Vilmos és Eduard Wulfson egykori növendékének művészete előtt hajt fejet, az az igényességet és az ízlést ismeri el. Nem idegen számunkra Enrico Pace (1967) sem: hallottuk őt lemezen, hangversenyen egyaránt. Most a két művész együtt lépett fel a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, igényesen kialakított műsorú kamaraesten, amelynek műsorát két szonáta keretezte (Schumann: a-moll szonáta, op. 105 – 1851; Richard Strauss: Esz-dúr szonáta, op. 18 – 1887/88), e keret belsejébe pedig két más műfajú hegedű-zongoramű illeszkedett (Schubert: C-dúr fantázia, D. 934 – 1827; Josef Suk: Négy darab hegedűre és zongorára, op. 17 – 1900).

Baráti Kristóf
Baráti Kristóf

Schumann szonátájának nyitótételében (Mit leidenschaftlichem Ausdruck) megragadott a dinamizmus és nemes melankólia érzékeny elegye – olyan vonás, amely Brahms Janus-arcú nyitótételeit jellemzi, s így itt-most a két zeneszerző szellemi kapcsolatára is felhívta a figyelmet. Az F-dúr Allegrettóban a hamisítatlan humoreszk-hangot élveztem; az ábrándos lírát és a rugalmasságot a tempókezelésben. Remek staccato-játék, energia, indulat és telt, gazdag tónus keltett figyelmet a Lebhaft feliratú finálé hallgatásakor – itt nyílt ki igazán a két hangszer hangzása, amelyet játékosaik a nyitótételben tudatosan visszafogtak, a zene lefojtott indulataihoz híven. Schubert Fantáziájának bevezetésében (Andante molto) jó volt hallgatni a zongora tremolói fölött Baráti rendkívül érzékeny, hosszú hegedűhangjait, a maguk árnyalt belső dinamikai és szín-történéseivel. A 2/4-es Allegrettóhoz érve éppoly elbájolónak éreztem a hegedűdallam karcsúságát és lüktető ritmikáját, mint a verbunkos-gyökerű zene finoman érzékeltetett hungarizmusait. A Sei mir gegrüßt című Rückert-dalt (1821) variációs formában feldolgozó súlyponti tétel kezdetéhez a két művész megtalálta az odaillő himnikus hangot, és fontosnak éreztem, hogy mind Baráti, mind Pace rendkívül harmóniaérzékenyen játszott. A finálé csupa délceg tartás, csupa lendület és büszke erő volt előadásukban.

A második rész élén felfedezésként hatott Josef Suk (1874–1935, Antonín Dvořák tanítványa, utóbb veje) Négy darabjának kvalitása. Hallottam már máskor is Suk egy-két művét (például azt a vonósszerenádját – op. 6, Esz-dúr, 1892 –, amelyet a Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar is előadott már Dvořák E-dúr szerenádjának társaságában, így érzékeltetve, milyen frappánsan Dvořákos a darab), s ilyenkor elismerően állapítottam meg magamban, hogy milyen kitűnő zeneszerző is volt a mifelénk nemigen méltányolt alkotó. Most ismét ugyanezt éreztem: a négy tétel (Quasi ballata; Appassionato; Un poco triste; Burlesca) csupa invenció és igényesség, az első egészen „modern”, a második feszes, hangsúlygazdag, a harmadikban megragadó a finom ritmuslebegtetés, végül a negyedik egyfajta perpetuum mobile karakterrel teremt pezsgő fináléhangulatot. A két muzsikus a zene minden apró részlete iránt figyelmes, mesteri, felfedező előadásban tárta elénk a kompozíciót. És végül az ifjú Richard Strauss mesterműve, az Esz-dúr szonáta, a maga energiától duzzadó karaktereivel és fiatalosan túláradó dallambőségével. Baráti és Pace e műhöz is adekvát módon közelített: leginkább ebben a kompozícióban nyílt ki és vált szimfonikussá a koncert során a hangzás, itt vált a zenei közlésmód a lehető legszemélyesebbé és -szenvedélyesebbé, engedve a kompozíció érzelmi sodrának és a belőle áradó életörömnek.

Enrico Pace
Enrico Pace

Baráti Kristóf a teljes hangverseny során tudása magasán, a tőle ismert, megunhatatlanul lelkesítő arányérzékkel és ízléssel muzsikált, nemesen és lényegre törőn, makulátlan hangon, hangszerével tökéletesen egybeforrva, de a hangszeres teljesítményt soha nem tolva a zene elé. Enrico Pacét eddig is becsültem, de azt hiszem, személyiségét most értettem meg igazán. Leonidasz Kavakosszal közös Beethoven-lemezét, az összes hegedű–zongora-szonáta felvételét annak idején némi hiányérzettel hallgattam, és amikor Pace Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok kíséretével Liszt Haláltáncát és A-dúr zongoraversenyét játszotta az NFZ jubileumi hangversenyén, ismét inkább azt éreztem, hogy milyen jó ízlésű, elmélyült muzsikus is az olasz művész, s nem azt, hogy amit hallok, átütő. Most világossá vált: Pace nem a hanglemezek művésze, és nem par excellence versenymű-előadó: nála a minden rezdülést közvetlenül feltáró személyes jelenlét a döntő, és a legintimebb műfaj területén. Igazi kamaramuzsikus ő, leheletfinoman reagáló, hiperérzékeny partner, ösztönző, egyenrangú társ, aki Baráti minden rezdülésére válaszolt, tökéletesen együtt lélegezve a nagy hegedűssel.

Utóirat. A koncerten kedves ismerősöm mellett ültem. Egész életét filmkészítéssel töltötte, s ma is ezen a területen dolgozik, vizuális alkat tehát: észreveszi, amit a másik ember nem lát meg. Az egyik tételszünetben felém fordult: ezt nézd meg, ilyet még nem láttál! Odapillantottam, ahová a szemével intett. Előttünk, a földszint jobb oldal 12. sorában egy idős hölgy zenehallgatás közben kézimunkázott, s mint később kiderült, ezt tette a teljes koncert során mindvégig, rendületlenül. Ennél jobb reklám nem kell a Müpának! – nevetett szomszédom. Vannak, akik már úgy érzik magukat itt, mintha a saját nappalijukban ülnének. És valóban: járt a két kéz fürgén és hangtalanul, készült az apró csipkegallér vagy terítő. A pódiumon pedig megtörténtek a csodák – amíg a néni horgolt.

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2014. április 30.