Evidence. Aj Vej-Vej kiállítása/Martin Gropius Bau, Berlin
2014.05.02.

Politika? Művészet? Blöff? Aj Vej-Vej. VALACZKAY GABRIELLA BESZÁMOLÓJA.

A sámlik
A sámlik

Több mint 6000 sámli. A berlini Martin Gropius Bau átriumának teljes padlózatát beborítják az észak-kínai falvakból való, Ming- (1368-1644) és Qing-dinasztia (1644-1911) korabeli, alacsony, háromlábú hokedlik. Tökegyformák. A kínai szobrász és konceptművész, Aj Vej-Vej gyűjtötte őket. Újrafestettek. Agyonhasználtak. Sok százezer fenék sok milliószor ereszkedett rájuk. Ettől lenyűgözőek. Természeti törvény-e vagy művészeti: ami sok, az rendszerint szép. Ami nagy, az jelentős. Sok tartalom fér bele. Annyira sok, hogy majdnem bármi.

A triviális jelentéstartalmak, mint az ázsiai társadalmi berendezkedés, a hagyománytisztelet, az antiindividualizmus és a konformizmus mellett nekem például rögtön maga Andy Warhol meg a hengeres paradicsomkonzerv. És mindjárt utána – maradjunk a konzerveknél – az olasz Piero Manzoni. „Minden művészet-e, amit művész hoz létre?” – boncolgatta a hatvanas években, majd egy nap kilencven kakakonzervet dobott a képzőművészeti piacra. A múzeumok és galériák szétmarták egymást a számozott műtárgyakért, egy bulvárlap pedig csak néhány éve leplezte le őket. Meg Manzonit. Egy vakmerő és kíváncsi műkedvelő ugyanis felnyitott egyet a Merda d’artista („a művész szara”) feliratú dobozok közül, és meglátta, hogy abban szar helyett gipsz van.


Mit tesz Aj Vej-Vej? Politikai aktusokat kommentál egyszerű képekben. Majd megmagyarázza őket. Rögtön a berlini Evidence című kiállításának bejáratánál 150 Forever márkájú bicikliből épített egy kupoláig felnyúló oszlopot. Yang Jiának szól a csillogó biciklihenger, annak a pekingi fiatalembernek, akit azért fogtak el, mert egy nem regisztrált kölcsönzött biciklit tekert. Később hat rendőr meggyilkolásával vádolták és halálra ítélték.

A következő terem parkettájára vagy háromezer folyami rák van kiszórva. Itt is megakadnék annál, milyen jól néznek ki porcelánból, vagy elasszociálnék hirtelen a globális felmelegedésig, ha nem sietne segítségemre egy újabb falszöveg. Ami elmagyarázza, hogy a hexie (harmonikus) kifejezést az utóbbi években a kínai kormánypropaganda a kínai társadalom leírására használta. Ám a szó jelentésének állítólag van egy másik rétege is, amely magában foglalja azt a „megkérdőjelezhetetlen konformitást”, amit a kormány minden állampolgártól elvár, hogy stabilitását megtarthassa, akár erőszak árán is. Internetes aktivisták a hexie kifejezést gyorsan a sokféleség és a szólásszabadság veszélyeztetésének szinonimájává tették. A végső csavar a dolgon, hogy a hexie azonos alakú szóként folyami rákot is jelent kínaiul. Ezzel a szójátékkal Aj Vej-Vej a kínai társadalmat vöröses hátú ráktársadalommá teszi, ahol kritikát lehetetlen egyenes úton megfogalmazni, mindent kódolt nyelven kell közvetíteni, nehogy fennakadjon a cenzúra hálóján.

A rákok
A rákok


A rákos terem falát sok ezernyi díszes adósságlevéllel tapétázta ki a kínai. 2011-ben Aj Vej-Vejt a hazájában letartóztatták és 81 napig fogva tartották egy titkos helyen. Szabadon bocsátása után azzal vádolták, hogy befolyása alatt áll
a Beijing Fake Cultural Development Ltd., amely vállalat nagy összegű adót csalt el az államtól. A hatóságok felszólították a céget, hogy 15 napon belül 1,7 millió eurónyi adót és késedelmi pótlékot fizessen be. Ezt az akciót sokan tartották egy Aj Vej-Vej elleni politikai megtorlásnak, szólás- és gondolatszabadsága korlátozásának. Kínában nem szokatlan módja ez a politikai ellenfelek ellehetetlenítésének, és azzal nyilván nem számoltak a szervek, hogy a konceptművész rajongói és követői néhány nap alatt több mint egymillió eurót adnak össze az interneten, hogy kihúzzák őt a csávából, egyúttal jól bemutassanak a kínai hatóságoknak.

Winchesterek, komputerek, floppyk
Winchesterek, komputerek, floppyk

Valahogy úgy, ahogy Aj Vej-Vej tette Perspektívatanulmány című, szintén kiállított fotósorozatán. A pekingi Tiananmen teret, a washingtoni Fehér Házat, a párizsi Eiffel-tornyot és a berlini Reichstagot éppúgy fényképezi le, mint a barcelonai La Sagrada Familiát, a római Colosseumot vagy Mona Lisát. Kinyújtott középső ujjú bal kezével a kép előterében. A lehetséges interpretációk közül az egyik, hogy ilyen egyszerű nonkonformistává (és egyszerre művészivé) válni. A másik értelmezés megint csak a falon olvasható, megint csak az a fura érzés fogja el tőle az embert, hogy azt nem művészettörténész vagy kurátor írta, hanem egy rajongó. Utóbbi magyarázat szerint ezzel a széles körben ismert és elismert gesztussal (bazd meg, kapd be, húzz a picsába) a művész a perspektívájára és függetlensége mindenkori megőrzésére hívja fel a figyelmet. Egy igazán autonóm művészszemélyiségnek nemhogy a vatikáni Szent Péter-bazilika, de még egy képeslapra illő miamii tengerpart előtt sem szabad térdre borulnia.

A biciklik. Fotó: Bócsi Krisztián
A biciklik. Fotó: Bócsi Krisztián

A kultikus helyek és az eredetiség imádata helyett hozzon inkább létre ő eredetit. Dokumentálja például 81 napos fogva tartásának mozzanatait olyan részletességgel, hogy az kitegye a világ eddigi legnagyobb Aj Vej-Vej-kiállításának háromnegyedét. Forgasson belőle heavy metal-videoklipet vagy egyszerűen csak tegye üveglap alá és világítsa meg profin annak a hat darab műanyag vállfának a hiteles mását, amelyet a fogsága alatt kapott az őreitől. Üvegkristályból csiszolt változatuk most ott pihen a Martin Gropius Bauban a jáde kőből kifaragott bilincsmásolatok és az ugyancsak műalkotássá magasztalt tisztálkodó-szeres üvegcsék tőszomszédságában.

Csupa ready-made. A „szabadságharcos” lerombolt műterméből elkobzott több tucatnyi asztali számítógép, külső winchester, pendrive, diktafon, mobiltelefon és más adathordozó példás rendben sorakozik egy külön terem parkettáján. Úgy merednek rájuk a kiállításnézők, mintha legalábbis a leláncolt Prométheusz alvadt véres láncai hevernének a lábaik előtt: gigabájtban mérhető hőstettek. Milyen kár, hogy egyetlen struktúrán kívüli magyar színház vagy egy szóra érdemes kortárs képzőművészeti társulás nemzetikultúraromboló floppyjai sincsenek így közkinccsé téve egy pesti galériában. Igaz, hogy nálunk még nem zárják be 81 napra a művészeket, úgyhogy a cellájukat sem kopírozhatnánk le kiállítási tárgy gyanánt, mint Aj Vej-Vej. Nem akarom elhinni, pedig látom: sorok kígyóznak a keskeny, szalaggal határolt folyosón, hogy bejussanak ebbe az – eredetit idéző – zárkába. Az egész egy nagy fadoboz, aminek a belsejében ott áll a kínai művész fogolyágya, mintha. Íróasztala mintha. Mosdókagylója. Az emberek belenéznek a budijába, megcsóválják a fejüket, álldogálnak fölötte egy kicsikét. Onnan tudom, hogy közvetlenül a kutrica mögött – ahol a sorban állók nem látják – a szellemes Aj Vej-Vej monitort szerelt a falra, a kutricába pedig kamerákat. Semmi sincs a múzeumok és kiállítások világában, ami megcáfolhatná az alapszabályt: minden, ami eredeti – bármilyen jelentéktelen amúgy –, tonnasúllyal hat. A puszta tény, hogy Aj Vej-Vej ilyen csapba fújhatta ki reggel az orrát, ha nem is ebbe, azonnal elhivatottá teszi az embereket nemcsak a mű és a személy, de az ügye iránt is. És hát miről beszélünk? Ez volt a cél? Evidence.
 
A kiállítás 2014. július 13-ig tekinthető meg. Köszönet a fotókért Bócsi Krisztiánnak.
Kiállítás:  Evidence. Al Vej-Vej kiállítása,  Helyszín:  Martin Grpius Bau, Berlin,  Megtekinthető:  Július 7.