Zárlat – Az SZFE fizikai színházi koreográfus szak vizsgaelőadása / Trafó
2014.05.01.

Megszoktuk, hogy a Színművészeti „fizikai színházas” hallgatói Horváth Csaba keze alatt kiemelkedő teljesítményekre képesek. Most azonban a nyakukba szakadt minden, nyilvánosság, rendezés, koreográfia, szerepek, ami már egy merőben új felállás. KRÁLL CSABA ÍRÁSA

Egyébként tényleg úgy gondolom, hogy el voltunk kényeztetve: és ez a jóleső megszokás kicsit talán abba a hitbe ringatott bennünket, hogy azt képzeljük, alkotói debütálásuk is úgy megy majd, mint a karikacsapás. (Már akinek ezen az estén volt a Színművészeti falain kívüli első premiere: merthogy a vajdasági Táborosi Margarétának éppen nem, míg Soós Attila és Simányi Zsuzsanna bemutatójára később kerül sor.) Akik viszont itt vannak, bármilyen minőségben, rendezőként, koreográfusként vagy előadóként, azok zömében már nemcsak arcról, hanem névről is jó ismerőseink lehetnek: akár az osztály negyedéves vizsgájáról, a kitűnő, és máig hallatlan nagy népszerűségnek örvendő Toldiból, akár Horváth Csaba fortés rendezéseiből (A nagy füzetIrtás), a székesfehérvári deszkákról (Pillangó) – vagy éppen a Horváth Csabán túli színházi életből. Közülük négyen mutatkoztak be vizsgadarabjaikkal a Zárlat esten, pontot téve az első, európai viszonylatban is egyedülálló fizikai színházi koreográfus képzés végére.

Maratoni esténk volt: éjjel fél tizenkettő körül széledt szét a Trafó közönsége, ami még akkor is túlméretezettnek tűnik, ha történetesen négy hibátlan előadást látunk egymás után. Úgy azonban, hogy Widder Kristóf, Hegymegi Máté és Czakó Máté darabján kívül egyedül Táborosi Margaréta etűdje nem látszott a témafelvetéshez és a birtokolt anyaghoz képest terjengősnek és túlbeszéltnek, ez a három és fél óra még nagyobb súllyal esett latba. 

Ahogy az estet felvezető kerekasztal-beszélgetésen is elhangzott, a (fizikai színházi koreográfus) szak az elméleti és gyakorlati képzés sokszínűségével – mely a kortárs tánctechnikáktól kezdve a filmkészítésen és zeneművészeti gyakorlatokon át természetesen magába foglalta egy klasszikus rendező osztály összes tantárgyi követelményeit is –, elsősorban olyan inspiratív közeget kívánt teremteni a hallgatók számára, amelyben mindenki meg tudja találni majd a neki leginkább tetsző (szak)irányt. Widder Kristóf nulla című „filmszínházi” játékában ez a sokszínűség le is csapódik, ám nem igazán találja a helyes arányokat. Szöveg, mozgás és film hármasa hol zsúfoltságot kelt, az összetevők hatásukban kioltják egymást, hol pedig kifejezetten üresnek hat, mert a mozgásos részekből többnyire hiányzik az a termékeny kreativitás, ami az elemeltség megtartásával szöveg és test között eredeti viszonyokat, új tartalmakat generálna. 

Az ürességérzet másrészről persze indokolt, hiszen Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebb című regényének itt felhasznált (főleg elbeszélő) részletei igazán lehangoló képet festenek az y generáció hajótöréséről és céltalanságáról, azokról a kiüresedett fiatal életekről, amelyek jobb híján csak pótszerek segítségével és virtuálisan tapasztalják meg a boldogságot, és a leggyűlöltebb kifejezéseknél is kevesebbet jelentenek számukra az olyan fogalmak, mint szeretet, ünnep vagy család. 
 
Widder elsősorban passzív, kevés mozgásos beállításokat és csoportképeket komponál, ehhez viszont olyan erős és jó technikájú szövegmondásra lenne szükség, amilyenre a szereplők közül jelenleg csak kevesen képesek. Vagy a textusnak kéne pontosabban és magabiztosabban megszólnia, hogy átüssön az egyszerű formán, vagy a színpadi helyzeteket kéne tovább gazdagítani, hogy ne csak súrolva érintsék és értelmezzék a szöveget. De ez a se-se állapot – annak ellenére, hogy a rendező posztdramatikus színházfelfogása remekül passzol a választott témához –, semmiképpen nem szerencsés. 

Hegymegi Mátéról álmomban sem gondoltam volna karaktere és eddigi szerepei alapján, hogy olyan komolykodó/művészieskedő darab kerül ki a keze alól, mint a bűnös természet – egy koreográfiának csak nagy jóindulattal nevezhető avítt mozgáshalmaz, amit ő és vendégei, Balogh Melinda és Nagy Viktória interpretálnak. Becsülöm a bátorságát, de olyan területre merészkedik, ami jelen pillanatban jócskán meghaladja szakmai és technikai felkészültségét (táncosként és koreográfusként is), ezért aztán nem is igazán sülhet ki belőle sok jó. 

A nagy vonalakban teremtéstörténeti allúziót (is) felkeltő eseménysor kezdetén a férfi még magányosan bolyong egy fentről belógatott, nyilván a tudás fájára utaló fakorona árnyékában. Majd kiválik-megszületik belőle a nő, és ezzel időlegesen helyre is billen a világ rendje, persze csak addig, amíg ez egyre ziláltabbá váló kapcsolat közé nem ékelődik, pontosabban tornyosul egy harmadik személy, egy (extrém testméretekkel megáldott) ősanya-figura, maga a megtestesült Willendorfi Vénusz, bikiniben, fekete testfestéssel, aki a férfi nyers húsimádatának újdonsült tárgya lesz. 

Túl azon, hogy a darab képiségben és nyelvezetében mintha Az ember tragédiája táncos variációjú nyitó jelenetét kínálná föl egy ókonzervatív szellemű rendezésben, igencsak rossz szájízt hagy maga után Balogh Melinda, e dús bájú hölgy puszta tárgyként való szerepeltetése. Nem a prüdéria beszél belőlem, de van valami politikailag inkorrekt az ő szinte arctalan, valós szerep nélküli, néma és reakcióképtelen kiszolgáltatottságában. Főleg annak fényében, hogy a másik (amúgy táncos alkatú) női szereplő által játszott Éva-hasonmás és a férfit alakító Hegymegi között a testi vonzalmon túl azért próbálnak más vonatkozásai is kidomborodni a (pár)kapcsolatnak.

Táborosi Margaréta illata van a napnak című, Kiss Anikóval előadott kettősében versekhez nyúlt: ezúttal nem Sziveri János, a reménytelenül fiatalon elhunyt vajdasági költő lírájához, mint szabadkai rendezésében, Az ember komédiájában, hanem a szintén vajdasági származású, bensőségesen személyes hangjáról ismert fiatal költőnő, Terék Anna költeményeihez, a Duna utcához és a külFÖLDhöz. Ezek a szabadversek adják a darab verbális közegét, és vannak is annyira erős, érzékeny és politikus szövegek, hogy vezessenek bennünket, mi több, finoman összecsengjenek a Terékkel azonos generációhoz tartozó (és ugyancsak a Vajdaságban felnőtt) Táborosi életérzéseivel. Ez egész egyszerűen kiolvasható a verseket tolmácsoló koreográfus-előadó szemeinek csillogásából. 
 
Táborosi egy széken ül, melytől csak a darab utolsó harmadában távolodik el, míg társa, akinek (majdnem) végig fogja a kezét, mintegy a beszélő személy lelki, érzelmi kivetüléseként mozgással kíséri az elhangzottakat. Ám rendkívül bizonytalan vagyok annak megítélésében, hogy ez hozzáad-e valamit is az előadáshoz, vagy csak úgy van, és ha elhagynák, nem lenne hiányérzetünk. Kiss tánca ugyanis életlen és elnagyolt, nem feszítik belülről az ösztönök, miközben észrevételeznünk kell azt is, hogy Táborosi szövegmondása sem hibátlan, kicsit döcög és bizonytalan, helyenként a tagolásokkal is baj van, pedig nagyon kellene, hogy ezek a sorok úgy istenigazából megszólaljanak, életre keljenek és belénk marjanak. „Nekem nincs saját hivatalos nyelvem, / és csak kevert kultúrám van. / Itthon már idegen vagyok, / odaát mindig szerb maradok. / Nekem már mindegy milyen nyelven / kérem a kenyeret a boltban, / s hogy szeretőm magyarul mondja-e / hogy kellenék neki. / Nekem már mindegy, hogy decemberben / van-e karácsony, / és hogy hanyadikára esik újév. / nekem már mindegy, / nemzetileg hova sorolnak. / Pedig jó lenne végre valahol / valóban külföldinek lenni.”

A Roland Schimmelpfennig azonos című művéből, Czakó Máté rendezte egyszer régen májusban épp csak töredékeket villant fel a Magyarországon is népszerű kortárs német szerző hivatkozott darabjából. Így esélyünk sincs összerakosgatni a szerző jó szokásához híven unortodox dramaturgiával készült, folyamatosan idősíkokat váltó és fehér foltokkal teli történetét. Marad hát egy töredezett dialógus a hozzárendelt lirizáló, kisebb arányban poénos képekkel, melyek filmszerű vágásokkal, sok ismétlődéssel, valamint az ismétlődéseken belül megannyi apró változtatással (a képek látszólagos, de nem igazán hatékony továbbírásával) mintegy hangulatában próbálják meg illusztrálni két ember, egy nő és egy férfi közel sem felhőtlen múltidézését.

Mintha csak régi szerelmesek futottak volna össze a villamosan, és amíg útjuk egyfelé vezet, szemtelenül turkálnának közös múltjukban, amit már mindketten inkább feledni, mintsem pátyolgatni szeretnének. A hibák közös felhánytorgatása közben két vissza-visszatérő kérdés szegeződik egymásnak, máig felfedetlen titkokat sejtetve. A nő a férfitől: „Mi lett a biciklivel?”. A férfi a nőtől: „Mi volt a bőröndben?”. Pontos válasz nem érkezik egyik kérdésre sem, a rendezői fantázia viszont e mondatok mentén lódul meg: sietős léptű nők hasalnak nagyot bőröndjeikkel, férfiak kerekeznek át a színen, párok simulnak egymáshoz és válnak szét, míg egy rejtélyes fekete ajtón keresztül rendre előcaplat egy menyasszonyi ruhában tántorgó hölgyemény is – mindez Lustyik Ákos békebeli hangulatot árasztó muzsikájának kíséretében.

Czakó rendezése ténylegesen csak arra szorítkozik, hogy a párbeszéd titokzatosságát a kihámozható történetmorzsákkal és a benne felemlegetett tárgyi világgal (bicikli, bőrönd stb.) képekbe foglalja – de nem teremt élő színpadi helyzeteket, nem rugaszkodik el az értelmezendő szövegtől, nem kavarja szürreálissá a fikciót. Egyszóval nem ad hozzá többet Schimmelpfennighez, mint amit amúgy is tudunk, vagy tudni lehet a bizonytalanság négyzetre emelt fragmentumaiból.

Konklúzió levonása helyett tisztünk leginkább az lehet, hogy jó utat kívánjunk a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházi rendező és fizikai színházi koreográfus szaka végzős hallgatóinak. Lehet, túlzás is ezeket a vizsgadarabokat ilyen éles kritikai górcső alá venni (bár bizonyára nem haszontalan), hisz ez is csupán egy állomás az ötéves képzés során, és kevés belátásunk van arra nézve, hogy ugyanezek a hallgatók milyen sikerrel oldották meg az évközi rendezői-koreográfusi szakmai gyakorlatokat. Bízzunk abban, hogy a szak felállításában és működtetésében oroszlánrészt vállaló Horváth Csaba álmai valóra válnak, és mindenkit ott és úgy fognak megtalálni majd a feladatok, ahogy az neki a legjobb. 
Szerző: Králl Csaba