Titanic Nemzetközi Filmfesztivál 2014 – Európai történetek
2014.04.21.

Korrupt lengyelek, környezettudatos skandinávok, rasszista finnek, identitásválságtól szenvedő írek. A Titanic Fesztivál Európai történetek szekciója egyértelműen rávilágított, attól hogy a vén kontinenst közösen lakjuk, még nem azonosak a problémáink. HUNGLER TÍMEA ÖSSZEFOGLALÓJA.

Nekünk, kelet-európaiként és magyarként, természetesen a lengyel közállapotok a legismerősebbek. A Közlekedésrendészet (Drogówka) című film, amely témája ellenére is a legnagyobb kasszasiker volt tavaly Lengyelországban, hét varsói rendőr sorsát követi nyomon, igaz csak a felszínen, valójában inkább a régió látleletét nyújtja a nézőnek. A negyedik játékfilmjét jegyző Wojciech Smarzowski energikus, zaklatott, gyors vágásokkal szabdalt, dokumentarista jellegű, a fekete humort sem nélkülöző mozit rendezett, amelyet ipari kamerák és mobiltelefonok képei tarkítanak – ezek magyarázzák a történetet, mutatják be a valóság mélyebb rétegét, árnyalják a karakterek jellemét, akik a közlekedésrendészetnél teljesítenek szolgálatot, és a maguk módján mind korruptak. 

A gyorshajtó megúszhatja, ha eleget fizet nekik, a szolgálatot fel lehet venni részegen is, a prostikkal lebonyolítani egy-egy menetet az út szélén, megfújni akár a lefoglalt kábítószert is, a partner nejével házasságtörést elkövetni  – igazi mocskos zsaruk az egység tagjai, akik közül Król (Bartlomiej Topa) akkor kerül igazán a középpontba, amikor egyik kollégájának a meggyilkolásával gyanúsítják meg. A Közlekedésrendészet azonban több a „megvádolt ártatlanság” toposzánál, a jelenetek alatt a háttérben működő tévékészülékek állami szintű korrupciókról számolnak be, gyanúsan gazdát cserélt földekről, vesztegetési ügyekről – a lengyel társadalom minden szinten könnyen korrumpálható: még Król kisiskolás fia is képes lenne eladni az iskolai focimeccset jó pénzért. Az egység kritikája a rendszer kritikája egyben, a több pénz nagyobb hatalom, amely simán és könnyedén feszíti szét a törvényes kereteket. 

A Közlekedésrendészet egy zsánerfilmen belül gyakorol rendszerkritikát, ami a skandináv krimik (nordic noirok) esetében megszokott gesztus. E hasonlóság ellenére A mesterlövész (Skytten) mégis nagyban különbözik lengyel rokonától: a dán filmben csupán a hal feje bűzlik, vagyis kizárólag az országot vezető zöld párt a hunyó, amely pedig épp a környezettudatossága miatt nyerte el a szavazók bizalmát, majd a klímakatasztrófával fenyegető grönlandi olajfúrások révén élt vele vissza. A film két főszereplője, az újságírónő (Trine Dyrholm) és a geológusból tetőkről lövöldöző ökoterroristává lett Kim Bodnia azonban megvesztegethetetlen – az elveit nem a szakmája iránt elkötelezett állampolgár (vagy terrorista) árulja el, csakis a hatalom gyakorlói, így az egykori zöldaktivistából külügyminiszterré lett Nikolaj Lie Kaas. Annette K. Olesen első filmje egy 1977-es thriller remake-je, és bár a témája talán ma még aktuálisabb, mint anno, épp az ellenkező benyomást kelti, mint a Közlekedésrendészet: hiába az üvegházhatás, a globális felmelegedés és az olvadó jégtáblák, a történetben megjelenített társadalmi/ökológiai probléma díszítőelemnek tűnik a közepes krimi szálhoz képest.

Szintén egy társadalmi probléma áll a középpontjában az Oroszlánszív (Leijonasydän) című finn-svéd filmnek, pontosabban annak a magánéletre gyakorolt hatása. Teppo (Peter Franzén) a helyi skinhead közösség vezetője többet szeretne egyéjszakás kalandnál Saritól (Laura Birn), a pincérnőtől, de az, amint meglátja másnap reggel a tetoválásait (köztük a címadó jelképet, a finn neonáci szimbólumot), kidobja őt az életéből. A férfi azonban nem hagyja annyiban, és csakhamar az igazi okot is megtudja: Sari tini fia, Rahmu (Yusufa Sidibeh) nem elég, hogy félig fekete, még muszlim is. A kissé elrugaszkodott kiindulópont ellenére (Teppo a szerelem kedvéért képes az elveit megkérdőjelezni) a rendező, Dome Karukoski jó arányérzékről tesz tanúbizonyságot: az Oroszlánszív igazi dramedy, amiben a humor és a dráma kellő mértékben elegyedik. Az előbbit főként az szállítja, hogy Rahmu sokkal kirekesztőbb az új papával szemben (szándékosan előtte imádkozik, csak hogy bosszantsa, majd többször el akarja tenni láb alól), mint az ővele. Mi több, a művelt és jómódú biológiai apa, Sari volt férje (Jani Toivola) is előszeretettel köszörüli a nyelvét a meghasonlott és szerényebb intellektuális képességekkel bíró Teppón.    

Vele szemben az ír-angol-szingapúri mozi, a Mister John főszereplőjének, Gerrynek (Aiden Gillen) nincsenek fenntartásai a fajok keveredésével – semmiféle gondot nem okoz számára, hogy halott testvérének özvegye, a sógornője, Kim (Zoe Tay) ázsiai. Az ír házas és alkotópár, Christine Molloy és Joe Lawlor szuggesztív, poétikus karaktertanulmányt készített Gerry identitáskereséséről – a vásznon látszólag banális dolgok történnek, egy központi álomjelenetből és a jelen egymásra rakodó eseményeiből, amelyek egy-egy pillanatra átúsznak Gerry hátrahagyott európai életébe, fokozatosan összeáll a kép, és megértjük, miért kezd azonosulni a férfi a halott testvérével. A visszafogott, csendes Gerry mindenben épp az ellenkezője a Mister John nevű bárban escort szolgáltatást kínáló, veszélyes és nagyvilági életet élt bátyjának, Johnnak – a vezető nélkül maradt vállalkozás, a támasz nélkül maradt özvegy ennek ellenére is felkínálja hősünknek a megüresedett helyet.
 
Gerry pedig, mint akit hipnotizáltak (a film lassú tempója, az álomszerű szcénák, a hangsáv kitüntetett szerepe szintén ezt erősítik) először John ruháit veszi magára, majd verekedésbe keveredik a bátyja egyik üzlettársával, később csókot vált az özveggyel – mindezt pedig azért (értjük meg fokozatosan), mert romokban az önbizalma, a neje (Claire Keelan) megcsalta: a bátyja mellett tehát a saját férfiasságát is gyászolja. Christine Molloy és Joe Lawlor filmje a négy alkotás közül a legnehezebben befogadható, mégis a legösszetettebb és legjobb mozi. Ha nagyon akarjuk, még a társadalmi vonatkozásokat is észrevehetjük benne: Európa és Dél-Ázsia találkozásában tetten érhető az öntudatos európai asszony kontra engedelmes ázsiai nő befolyása a férfi nemi szerepekre.