Titanic Nemzetközi Filmfesztivál 2014 - Amerikai függetlenek
2014.04.14.

Az amerikai mozi nem egyenlő Hollywooddal: kevesebb és több annál. Az álomgyár technikai háttere és annak fejében elvárt alkui nélkül a filmeken az látszik, jóval őszintébbek és esetlenebbek, vagyis sokkal szerethetőbbek, akkor is, ha rosszak. TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

A Joe egy novella-adaptáció. A novella szerzője Larry Brown, aki talán nem túlzás: a déli államok Móricz Zsigmondja. A történet egyfelől egy fák megmérgezésével foglalkozó brigád vezetőjéről, Joe Ransomról (Nicholas Cage) szól. Joe egy apróbb balhék miatt börtönviselt, öregedő kemény arc, aki keveset beszél, de akkor megmondja a frankót. Szabadidejében iszik, kurvázik vagy épp a helyi rendőrökkel balhézik. A történet másik felén pedig egy rettenetes körülmények közt élő kamasz (Tye Sheridan) áll, aki mindent megtesz, hogy rendes állása, fizetése legyen. Kiutat talál-e a fiú a lelki-anyagi nyomorból? Kiben talál példaképre? Vajon Joe mennyire engedi eluralkodni magán a feltámadt apai ösztöneit?

Eszünkbe juthat a huszadik századi amerikai próza jobbik fele, vagyis Cormac McCarthy, William Faulkner, Raymond Carver, Charles Bukowski. Legalábbis a film javában. Ami zavaróan hat, az az, hogy a filmnek (hogy az irodalmi alapanyagban ez hogy s mint van, nem tudom) túl jó humora van azokhoz a borzalmakhoz képest, amiket egyébként többnyire ügyesen, hatásosan bemutat. Van itt minden, mint a búcsúban: előbb még csak egy elütött őzt nyúznak meg és darabolnak fel (ez a független filmkészítők mániája egyébként, imádják nagytotálban mutatni a trancsírozást), aztán az egyik jelenetben egy csavarhúzóval hosszasan ütlegelnek egy hajléktalan alkeszt, mire szerencsétlen kileheli a lelkét (mindezt egy üveg borért és némi apróért), a másikban lövöldöznek egymásra, a következőben kutyák marják halálra egymást. De nem hiányozhat a gyermekprostitúció sem. Mindez olyan irtózatosan jó ritmusú, jó humorú jelenetek mellett, mint amilyen az is, amikor Joe-t valaki felmérgeli, és rögvest elhajt a kuplerájba, ahol köszönés helyett csak annyit mond a leharcolt madame-nak, hogy szüksége van egy szopásra. Vagy az, amikor szintén ő az elkóborolt kutyáját keresi a fiúval, és hosszas keresgélés után jön az isteni, de megalázóan egyszerű ötlet a fiú részéről, hogy a kutya talán ott lesz, ahol utoljára együtt volt a gazdájával. És a kutya ott is van.

Nem nagy poénok ezek, viszont a vásznon működnek. Ez nem is akkora csoda, hiszen a rendező az a David Gordon Green, aki a kissé kaotikus, de azért elég vicces Ananász Expressz nevű, tétnélküli füves vígjáték szerzője. A külföldi sajtóban azt olvasni (és ezzel egyet is érthetünk), hogy a film minden hibája ellenére új nyitány a rendező karrierjében. Ahogy a főhőst játszó Nicholas Cage-nek is hosszú évek óta az első komolyan vehető szerepe. Külön érdekesség, hogy a fiú apját játszó gonosz alkoholista (Gary Poulter) valójában alkoholista hajléktalan, aki a film forgatása és bemutatása közt egy árokba fulladt.

Abraham Lincoln gyerekkoráról forgatott filmet Tarrance Malick vágója, A. J. Edwards. A Jobb angyalok (a filmről szóló kritikánkat ld. itt - a szerk.) tulajdonképpen olyan is, mintha Malick-mozi lenne. Aki szereti a rendező stílusát, biztosan nem fog csalódni benne. Másfél óra fekete-fehér vizuális költészet, alig érthető angol, koncentrált színészi játék. Mint a műsorfüzet írja: „Indianában járunk, 1817-ben. Az amerikai nemzet alig 40 éves, a második függetlenségi háború nemrég zárult le. Az embereknek a vadonban épült faházaikban kell szembeszállniuk a természet erőivel és a betegségekkel. Ebben a világban él az ifjú Abraham Lincoln. A jövőbeli elnök gyerekkorának három évét és családi viszonyait mutatja be a film, a nehézségeket, amelyek megedzették; a tragédiát, amely meghatározta egész életét; és a két nőt, akik megmutatták az utat a halhatatlansághoz.” Amit látunk, az egy család a város szélén, egy árván maradt fiú és testvérei, egy erős, könyörtelen, de azért igazságos apa, egy engedékenyebb, játékosabb anya, kicsit féltékenykedő mostohatestvérek, valamint egy snitt erejéig néger rabszolgákat is. Ezt leszámítva olyan a film, mintha egy gyönyörűen fényképezett, rurális dokumentumfilm lenne egy XIX. század eleji családról. Abraham Lincolnról, hogy miért éppen ez a fiú lett az, akit mi Abraham Lincolnként ismerünk, és ez a három év miért volt fontosabb neki, mint bármelyik másik három év, erről nem sokat tudunk meg. Persze az is lehet, hogy a valóban meditatív természeti képekben rejlik a megoldás. 

Éles ugrással jutunk el a fesztivál egyik legviccesebb, ugyanakkor néha torokszorítóan megható filmjéhez a Csakis New Yorkbanhoz. Elég volna annyit írni most, hogy a filmben egy pakisztáni és egy izraeli köt szerelmi házasságot, az örömszülők pedig kibírják röhögés nélkül. Ghazi Albuliwi által rendezett mozi főhőse Arafat Sulliman, egy ízig-vérig Woody Allen-i figura azt leszámítva, hogy nem zsidó, hanem történetesen arab. De ugyanaz a bénázás, intellektuális humor, műveltség jellemzi, szexuális élete semmi, habár ahogy ő fogalmaz: a pénisze sírva könyörög, hogy valakit megdughasson végre. Szülei mindent meg is tesznek, hogy muszlim feleséget találjanak neki, de sehogy sem jön össze, mert Arafat a jelöltekkel „nem érzi a kémiát”. Az apa a legrosszabbtól retteg: hogy a fia esetleg homokos. Arafat összeismerkedik Kenny-vel, a laza New York-i jampeccal, aki azt ajánlja neki, kössön egy igazi izraeli zsidóval zöldkártyás házasságot. A dolog – ahogyan annak lennie kell – szerelembe csap át. Ekkor az apa már azt kívánja, a fia bárcsak meleg lenne.
  
Ha egy film képes ilyen témában, ennyire veszélyes aknamezőn jobbára nem didaktikusan, csupa szívvel, fergeteges humorral, érvényesen beszélni, hibáit is elnézzük neki, például, hogy néha a kelleténél nagyobbakat ugrál a sztoriban. A filmet egyértelműen Ghazi Albuliwi viszi a hátán, aki nemcsak rendezője és írója, de főszereplője is a vállalkozásnak, ami a zsidó-palesztin kérdéstől eltekintve is érdekes. Talán, mert a karakterek egymás közti kémiája működik. Akár a szülők és fiuk közt, akár Arafat és felesége közt. Külön érdemes megjegyezni az Arafat szüleit alakító színészeket: Hiam Abbasst és Hany Kamalt

A fesztivál Amerikai függetlenek szekciója színes, sokrétű képét mutatja fel az amerikai film Hollywoodon kívüli univerzumának. Végigtekintve rajta azt mondhatjuk: soha rosszabb Titanicot.