Várjon, Widmann és Zimmermann kamaraestje / MÜPA
2014.02.28.

Ha nem is hibátlan, de kiemelkedő koncert volt Tabea Zimmermann, Jörg Widmann és Várjon Dénes közös fellépése a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Jörg Widmann
Jörg Widmann

Mozart, Schumann és csak annyi Kurtág, hogy meg ne ártson, talán így számított a három kitűnő muzsikus, amikor a koncertműsort tervezték, mégis zavarban voltam, amikor a kezdés előtt tíz perccel alig telt meg a hangversenyterem harmada. Persze mire a trió a színpadra lépett, nem maradtak nagyobb hézagok a nézőtéren, de az estet nyitó Mozart-műnél rögtön arra gondoltam, akár teltház is lehetne.

Mozart Kegelstatt-triója – az egy-két helyen előforduló pontatlanságok ellenére is – a nagy zeneszerzőknek kijáró alázattal szólalt meg. A trió három tagja más-más attitűddel zenélt, de ez nem forgácsolta szét az interpretációt – épp ellenkezőleg. Míg Jörg Widmann szokatlan eleganciával és finomsággal játszott, Tabea Zimmermann szenvedélyesen, romantikus, széles vonásokkal hegedült, Várjon Dénes talán túlságosan is a háttérben maradt, de pontosan és szép billentéssel muzsikált. A bécsi mester triója igazi kamaramuzsika, melyben a zenészek egymásnak adják a témákat; a karakterek játéka ez, ahol nem is baj, ha különböző karakterek játszanak együtt. Habár néhol hiányoltam a szenvedélyesség emeltebb fokát, azért tökéletes kezdés volt a Mozart-mű.

Jörg Widmann Schumann opus 73-as fantáziadarabjainak nyitóütemeivel fogott meg leginkább az est folyamán. A szenvedélyes dallam talán már önmagában bűnös, de a klarinétművész olyan intenzitással tolmácsolta azt, hogy a hideg futott végig a hátamon. Schumann fantáziadarabjai még soha nem voltak ilyen érzelmesek és lendületesek, és noha Várjon Dénes megint túlságosan a háttérben maradt, Widmann játéka szégyent nem ismerően, felszegett állal vállalta a romantika eszméjét.

Tabea Zimmermann
Tabea Zimmermann

A szünet előtt Kurtág György hattételes Hommage á R. Sch. című művét hallottuk, s noha a teremben alighanem még mindig akadtak, akik ódzkodtak a kortárs zenétől, a trió megmutatta, mennyire hatásos a kétszeres Kossuth-díjas Kurtág zenéje. A darabok mindvégig izgalmasak és plasztikusak maradtak, az előadók legalább olyan érzékenységgel bántak a csenddel, mint a hanggal: szinte harapni lehetett a feszültséget az előadók játéka nyomán. „Ha az ember pusztán az érzelmi benyomásaira, saját fantáziájára figyelve (…) hallgatja Kurtágot, egészen biztos, hogy közel kerül hozzá” – olvashatóak a kísérőfüzetben Várjon Dénes szavai. A végén Widmann szinte áhítattal ütötte meg az egyetlen hangjegy megszólaltatásáért a színpadon állított nagydobot.

Ha George Gershwin rapszódiája a klarinét nyitófutama folytán emlékezetes, akkor Jörg Widmann Fantáziája még inkább emlékezetessé válhat, mivel a szerző-előadó mindent megmutatott, amit csak egy klarinéton játszani lehet. Widmann egész testével zenélt, futamait heves mozdulatok kísérték, hajlongott és topogott a színpadon. Fantáziája legalább annyira alapozott a zenei humorra, mint a virtuozitásra és a karakterisztikusságra. A tapasztaltabb koncertlátogató pedig nyomokban Stravinsky Sacre-jának dallamtöredékeire is bukkanhatott. A mű persze nagy tetszést aratott, talán leginkább a megkérdőjelezhetetlen virtuozitásának köszönhetően.

Schumann Meseképek című sorozata egyértelműen az est csúcspontja volt: Tabea Zimmermann és Várjon Dénes duója kivételes élményt jelentett. Most egyenesen zenekarrá változott a művésznő kezében a bárcsa, megszólalt az a hang, amiért Berlioz és Bartók versenyművet írt brácsára, és ami miatt Ligeti György szonátát írt Zimmermann számára. A kései, 1851-ben keletkezett Schumann-mű könnyfakasztóan gyönyörűen szólt kettejük előadásában. A zongora végre kiteljesedett, egyszerre volt érzelmes, megkapó és precíz.

Ha Kurtág célja a Játékokkal a zongora felfedezése volt, Várjon Dénesnek sikerült újrafelfedeznie azt, a három rövid darabot ugyanis meglepően élénken interpretálta, egy percre el is feledtette a mozarti szabályos dallamokat és a schumanni érzékeny billentésű futamokat. A záró Schumann-mű, a Tündérmesék (op. 132.) már-már befogadóképességének határán találta a közönséget. A rendkívül érzékeny és miniatűrszerű muzsika nem kínált dübörgő, ünneplő finálét a koncertnek, de ezt nem is kérte számon senki. Ráadásként a nyitó Mozart-trió rondóját hallhattuk viszont, most egy kicsit teltebb hangzással, talán sietősebben, de élénkebben.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2014. február 21.