Fabrizio Plessi: Liquid Labyrinth / Ludwig Múzeum
2014.03.03.

„A labirintusba tévedt ember soha nem az igazságot keresi, hanem saját Ariadnéját” – írja egy helyen Nietzsche. A labirintusban bolyongó embernek ugyanis képessé kell válnia arra, hogy felismerje: nem pusztán a kiút vagy egy középpont létezése kérdéses, hanem az igazságra vonatkozó szükségszerű tévedés az, ami egyedüli bizonyosságként mutatkozik meg számára. HADI BARBARA ÍRÁSA.

Fabrizio Plessi Liquid Labyrinth című kiállítása egy ilyesfajta belátás manifesztumának tűnhet, amennyiben a címadó sorozat (Liquid Labyrinth 2013) retrospektív vázlatai újra és újra a művészi tevékenység – s azon keresztül az emberi létezés – perspektíváinak enyészpontjait kutatják, ám amelyek egyúttal világossá teszik: e kísérletek pusztán a megjelölt pozíciók folytonos elmosódásának, kitörlődésének vagy át-és újraíródásának nyomait dokumentálhatják.
 
Plessi a számára jelentősnek ítélt installációk vázlatainak újraalkotásával nem csupán leveti „a high-tech alkimista” teátrális pózát, hanem a grafikai és festészeti eszközökhöz történő visszalépéssel – vagy inkább az azok meglétére irányuló reflexív mozzanatokkal – a munkássága egészét meghatározó motívumok értelmezési lehetőségeit írja újra. A montázsszerűen elhelyezett alakzatok kitörölt, átfestett, átírt vagy egymásra épített elemei lebontják és újraalkotják az installációk architektonikus struktúráit, hogy rámutassanak a művész tematikus irányvonalait kijelölő (metafizikai) fogalompárok – test és lélek, mozgás és állandóság, természet és kultúra vagy emlékezet és felejtés – kifejeződésének anyagi-formai rétegződéseire. Nem véletlen ugyanakkor, hogy e vázlatok felnagyítva, a részleteket kiemelve, de már-már homogén nyomatokként vannak jelen a kiállítótérben; azáltal, hogy a művész egyazon mozdulattal kimerevíti az imént felforgatott szerkezeti elemeket, még inkább e struktúrák felszíni és mélységi rétegeinek tudatos játékba hozására irányítja a figyelmet. Plessi kijelentése, miszerint a művész feladatát a különböző elemek keveredésével létrehozott „képtelen szimbiózisok” megalkotása jelenti, ezáltal nem merül ki az őselemekre épülő tartalmatlan mitologizálásban, hanem éppen az említett struktúrák játékának egyik jelentős megmutatkozását, a természetes anyagok és digitális megoldások ötvözését kontextualizálja újra.
 

Nem kétséges, hogy Plessi tiltakozása helytálló, amennyiben igyekszik távol tartani magát a médiaművész kategóriájától. A tárlaton bemutatott installációk számos esetben a festészet technikai és szemléleti elemeit integrálják; a Llaüt light (2011) hajóit alulról megvilágító fények vagy a Trittico della violenza (2002) baltáira irányuló „reflektor” elrendezésében a festészeti kompozíciók fény-árnyék megoldásai köszönnek vissza, a Llaüt light hajóinak oldalát borító festékrétegek eróziója pedig a festészet materiális adottságainak időbeli dimenzióit nyitja meg. Jóllehet Plessi installációi bevallottan a wagneri Gesamtkunstwerk esztétikai megfontolásainak szellemében valósulnak meg, kompozíciós megoldásainak teátrális jellege mégis inkább a pittura metafisica gyökereihez nyúlik vissza. Giorgio de Chirico időtlenített Ariadné torzói éppúgy a színpadi térként berendezett természet „eleven” szervezőelvének paradoxonát testesítik meg, ahogyan Plessi „szegényes” matériáinak tömbjeibe applikált digitális motívumai is játszanak e kontextussal. De Chirico végletekig dehumanizált figurái pedig, melyek számos esetben a bábok és automaták humanitásának metafizikai dilemmáit örökítik át, Plessi „humanizált technológiájának” eszményét előlegezik meg, habár a művész által kiválasztott legfontosabb motívum, a víz állandó mozgása éppen azáltal válik kitüntetetté, hogy transzformatív erőinek révén képes a gép motorikus folytonosságának megtörésére is.
 

Noha a Plessi munkáiban újra és újra visszatérő vízmotívum gyökereit jórészt a művész velencei származásában vagy a víz történeti-szimbolikus jelentésrétegeiben szokás keresni, a retrospektív vázlatok egyes darabjai - Bombay, Movimenti dell’ anima, Reflecting water, L’Anima della Pietra – bizonyos vonatkozásaikban e problémakört is újratematizálják.  A L’Anima della Pietra (2009) című installáció, amely Michelangelo meggyőződésére kíván válaszolni – miszerint a szobor a kő ellenében bontakozik ki a tömbből –, a Michelangelo számára olyannyira fontos márványtömbök alakzatait a vasszerkezetek architektonikájával idézi meg, melyek közepében rögzített márvány büsztök a formát már mindig is magába foglaló matéria parafrázisát jelenítik meg. Az installáció tetejére helyezett márványtömb és a monitorban megjelenő mellszobrok képmásai, melyek élességét már az installációban is a monitor fekete sávja töri meg, a vázlatokon csupán a rájuk rakódó festékfoltok rétegei alatt jutnak kifejezésre. Az „anima”, amely valóban látható alakját csupán a monitor képernyőjén keresztül képes elnyerni, mindig a „matéria” – vagy paradox módon itt éppen a nem-matéria – által kitakarva, árnyalva, de csakis az anyag adottságainak függvényében mutatkozhat meg – hasonlóképpen, ahogyan a korábbi, Materia prima (1989) című installáció tematikájában is. 
 
Fotók: Ludwig Múzeum
Fotók: Ludwig Múzeum
Plessi törekvése ugyanakkor, hogy a videó érzelmi töltetét megteremtve emlékezettel, tudattal, szenvedéllyel telítse a technikai apparátust, a legtöbb esetben éppen a legváltozatosabb formákban megjelenő és interakcióba lépő anyag, a víz kivetítésével valósul meg, mely éles kontrasztot alkot a többi nyersanyag – fa, kő, vas – plaszticitásával és fizikai tehetetlenségével. A leginkább transzformatív anyag felruházása a lélek/szellem attribútumaival, s amely mégis a steril és homogén digitális tér kimerevített felszínén válik láthatóvá egyedül, nemcsak hogy az imént felvázolt anyag-forma vagy test-szellem viszonylatok átfordítását és elválasztottságuk eldöntetlenségét érzékelteti, de ugyanazon formák és anyagok variációinak állandó ismétlésével éppen az „anyagban” rejlő potenciál kimeríthetetlenségét igazolja. A digitális monitoron megjelenő víz mozgása egyszerre válik képessé a mindig másként és másként manifesztálódó „anyag” változékonyságát, de abszolút azonosságát és e változás maradandóságát is kifejezésre juttatni; e mozzanattal pedig nemcsak az elektronikus világ kapcsolódásainak rizómaszerű burjánzása szolgál mintaként Plessi elemeinek keveredéséhez, hanem a heterogén matériák közé zárt digitális terek révén újra csak az említett struktúrák felszíni és mélységi rétegeinek játékba hozását valósítja meg.
 
E vonatkozás keretei között az olyan installációk, mint a Liquid Tables (2014) – ahol a vízesés „csobogása” többek között a televízió sistergésének hangját idézi meg – nem elégednek meg bizonyos rejtett metafizikai oppozíciók vagy adekvátnak tűnő tartalmi utalások asszociációs lehetőségeivel, hanem képesek megvalósítani azt a szintézist, melyet a művész „ritmikus stabilitásnak” nevez. E „ritmikus stabilitás” sikerültsége azonban éppen a víz magát és a másik anyagot transzformáló, alakító, átíró mozzanatai révén artikulálódik, melynek egyedüli állandóságát épp e kereszteződések megléte jelenti. Kétségtelen persze, hogy Plessi kiállítása a Liquid Labyrinth önreflexív sorozata nélkül is eleget tenne egy bemutatkozó kiállítás követelményeinek, jóllehet a művész munkái enélkül a tartalmatlan „alkímia” talaján ragadnának meg.
 
A kiállítás 2014. április 31-ig látogatható. 
Szerző: Hadi Barbara