12 év rabszolgaság
2014.01.01.

Steve McQueen harmadik nagyjátékfilmje leginkább debütálása, az Éhség perspektívájához áll közel: nem feledkezik meg a személyiségdrámáról, ám tematikája a historikus művek vonzáskörzetébe rendeli. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.

A 12 év rabszolgaság a szabadnak született, becsült pozíciójú afroamerikai hegedűművész és ács, Solomon Northup azonos című emlékirata nyomán keletkezett. A rendező egy nemrég szárnyra kapott nyilatkozata szerint kötelességének érezte a főhős odüsszeiájának vászonra festését, tekintve, hogy ő, aki az Egyesült Királyság mellett Amszterdamban, Anna Frank otthonában él, mulasztásnak érezné, ha saját rassza egy tagjának nem állíthatna mementót. 

Napjainkig tartja magát a konszenzus, amely szerint az amerikai történelem egyik legsötétebb szégyenfoltját, a rabszolgatartást továbbra sem sikerült hitelesen, bőr alá hatolóan celluloidra vinni. Valamennyire furcsa, hogy ezt végül egy brit művész tette meg – részben hazai tőkéből, részben amerikai támogatással, jelesül a fél-independent Fox Searchlight égisze alatt. Ilyenkor duplán téttel bír az, autentikus film születik-e, helyesebben a kész mű tud-e úgy kedvezni a legnagyobb amerikai díjkiosztó bástyáinak, hogy a végeredmény ne legyen túlcsorduló és pátoszos, ugyanakkor nyers, őszinte is maradjon? 

Legutóbb Quentin Tarantino bátorkodott a polgárháború előtti szolgaságról regélni, ám a Django elszabadul markánsan eltér Steve McQueen aktuális darabjától: az ex-videotékás, csakúgy, mint a Kill Billben vagy a Becstelen Brigantykban zsánerláncra fűzött, az exploitationök hatásesztétikájában lubickoló posztmodern képregényt rendezett, amelyben a fekete antihős kezébe jut a hatlövetű, hogy a fehéreket és egyúttal a rasszizmust is porrá lője csinos intertextek kíséretében. A 12 év rabszolgaság láthatóan más ösvényen jár: nem tisztje a Jacopetti-Prosperi duó által skiccelt Good Bye, Uncle Tom című mondo/ shockumentary vagy a Richard Fleischer-féle Mandingo „kizsákmányoló mozis” örökösének lenni, inkább félúton strázsál a letisztult, akadémikus üzenetek és a felkavaró emberdrámák között. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
McQueen issue based movie-ja zömmel zseniális kiáltvány a mainstream filmbe bújtatott posztkolonialista látásmód mellett. Ezúttal ugyanis nem a fehér bőrű nagyobb hatalom szemszöge érvényesül, hanem a színes bőrű elnyomottak nézőpontja élvez dominanciát egy csaknem tisztességes büdzséjű, Oscarra pozicionált drámában, vagyis Northup passiója egy újfajta gaze-t emel bele a stúdiós, finomhangolt királyi rendszerbe. Nem az úgynevezett „uralkodó osztály” tökéletessége pallérozódik, hanem az alattvalók problémái és hiányai válnak nyilvánossá, így a szokásosan zárt, kerekített és zavaró réseket befedő hollywoodi elbeszéléstradíciót most törések lepik el. 

A 12 év rabszolgaság jó ideig sikerrel abszolválja ezt a vállalást, ilyenképpen pedig egyenes ágú továbbvitele a rendező korábbi műveinek. Beszéljünk csak az ír éhségsztrájk napjaiban bonyolódó, lírai realistán hatásvadász Éhségről, említsük bár a saját zavaros érzelmei, undorkeltő ösztönei rabszolgájaként bolyongó A szégyentelen Brandonját, McQueen örökké azt vallja, hogy karakterei a felettes hatalom tekintete alatt sínylődnek. Hol az erőszakszervezet látószöge nyomorítja őket (mint az Éhségben vagy az aktuális filmben), hol az egyén önnön zavarai, frusztrációi pusztítják a lelket és a testet, amelyet a modern világ urbánus rákfenéi csak tovább mélyítenek, erre A szégyentelen a példa. A 12 év rabszolgaság ezen felül ízig-vérig testreprezentációs kiáltványként is őrzi az előző alkotások hagyományát: Northup testét újabb erőszakszervezet, az angol hadsereg után korabeli ültetvényesek birtokolják, destruálva és kényük-kedvük szerint formálva azt.


Leegyszerűsítés volna kizárólag a fizikai fájdalmak mentén közelíteni a filmhez. A direktor nyomatékosítja, hogy a történelem szorításában korbácsolt, földművelésben, építkezések során, netán szexuális erőfitogtatásokban alárendelt testek gyötrelmeivel hangsúlyosan párban jár a lélek sérülése, hovatovább a méltóság odaveszése. McQueen kurrens vászonfogalmazása sokáig abban is élen van, hogy elárulja: a ruhák sutba dobása, a születési név újra cserélése, a gyermekeitől elszakított anya példája, az úgynevezett észtrónfosztás (lévén Northup nem nyilvánítja ki, hogy tanult, olvasott művészlélek, hiszen azzal halálos ítéletét írná alá) az érzelmeket tiporja sárba. Mi több, arra is tereli a szót, hogy világunk nem csak sötét és világos: ugyanolyan oppozíció leledzik színes bőrű rabszolga és színes bőrű rabszolga között (Northup és a mellette dolgozó szolgalány vitája), mint fehér ültetvényes és fehér neje között (a szadista nagybirtokos, Epps és felesége közötti verbális pengeváltás), mint hatalomgyakorló és ütéselszenvedő között. A 12 év rabszolgaság jó ideig ráadásul sorból való ki- és beállításokat láttat, illetőleg a Michael Fassbender által példásan alakított Epps figurája arra is reflektál, hogy a „nagy emberek” a grandiózus történetek torzítói is, amikor ez a szereplő a Bibliával vagy éppen dokumentumokkal szentesíti brutalitását, és keni fel magát. A film pontosan az imént sorolt elemek révén működik többnyire paradigmaváltó rabszolgadrámaként.

Mindazonáltal, a film örökké Northup hányattatásaira fókuszál. McQueen felvevőgépe előtt a szenvtelenség, a pártatlanság ülnek tort, és ezeken a szenzacionalizmust vagy éppen a hamis spielbergi történelemleckéket (a rabszolgaságról mesélő Amistad és Lincoln) ignoráló beállításokon a Chiwetel Ejiofor által visszafogottan, ámde roppant hatékonyan játszott főszereplő árvult tekintetét, ugyanakkor soha meg nem törő szellemét lehet követni. Hozzá, valamint az újonc Lupita Nyong’o által megtestesített rabszolgalányhoz több ostorcsapás, korbácsolt és vérző hát, meztelenség köthető, ám a rendező sosem esik túlzásokba, az erőszakjelenetek realisták és húsba vágóak, pontosan olyan erősek, amilyeneknek lenniük kell, nyoma sincs az exploitatív zsonglőrködésnek, a bátortalanságnak vagy akár a túlzott naturalizmusnak. Az idevágó jelenetek sokkolóak, nem cukrozzák a történelem csúfságát, de végeredményben lelki és emocionális síkon zavarják a néző komfortérzetét, nem a pőre látványelemekkel. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A 12 év rabszolgaság viszont egyetlen apróság miatt lecsúszik a remekmű státuszról. Végül a korábbiaknál jobban kezd fogódzkodni a történelmi problémafilmek kliséibe, a narratívában némileg szemet bökőbbnek tetszik Northup hazatérése, valamennyi pátoszból is kijut, és persze a liberális kanadai ács, aki Brad Pitt arcában pusztán kardinális dramaturgiai fordulópontként van jelen, ugyanúgy a csillogó, de összességében nem életbe vágó ensemble cast tagja, mint Alfre Woodard, Michael K. Williams vagy Paul Giamatti (a Benedict Cumberbatch alakította emberséges úr azonban kivétel). Ezekben a percekben már valóban érezni, hogy a készítők azért vetnek be akadémikus hatáselemeket, hogy valamiképpen az aranyszobor osztogatóinak kedvezzenek – a filmben éppen ez a periódus jelzi, mennyire kevésre lett volna szükség a ténylegesen sorsfordító-paradigmaváltó rabszolgamozis győzelemhez.

Témájából adódóan fontos és már-már újszerű filmet látni, ám a sokáig szintén csúcson lévő kivitelezése, stílusa a befejezésre kissé megbicsaklik: egyedül ez, a vég áll a 12 év rabszolgaság útjában.
Szerző: Szabó Ádám
Cím:  12 év rabszolgaság,  Rendező:  Steve McQueen,  Író:  Solomon Northup,  Forgatókönyvíró:  John Ridley,  Zeneszerző:  Hans Zimmer,  Operatőr:  Sean Bobbitt,  Vágó:  Joe Walker,  Szereplők:  Chiwetel Ejiofor, Michael Fassbender, Brad Pitt, Dwight Henry, Dickie Gravois