Britten: Háborús requiem / Nemzeti Filharmonikusok
2013.12.03.

Két régi, kedves ismerőst is üdvözölhetett a közönség a Benjamin Britten születése századik évfordulójának előestéjén megrendezett Háborús requiem-előadáson. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Howard Williams
Howard Williams

Két meghitt ismerőst köszönthettünk tehát a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumán: az est karmesterét, Howard Williamst, a Pécsi Szimfonikus Zenekar egykori művészeti vezetőjét, és Timothy Bentchet, aki ugyancsak hosszú ideig élt Magyarországon, a hazai oratórium-előadások egyik meghatározó tenor szólistájaként. A hangverseny további résztvevője volt Szabóki Tünde (szoprán), Stephan Loges (bariton), a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) és – a partitúrában előírt fiúkórus helyett – a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola (túlnyomórészt leányokból álló) Gyermekkara (karigazgató: ifj. Sapszon Ferenc). A pódiumon helyet foglalt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar is, bár őket a kiosztott program – talán túlzott szerénységből – nem említette meg az előadók között.

Az előadók – a kompozíció struktúrájának, rétegeinek megfelelően – igen tagoltan helyezkedtek el a rendelkezésre álló tágas térben: a pódiumon a nagy zenekar, illetve a Wilfred Owen angol versszövegeit éneklő férfi szólisták és az őket kísérő kamarazenekar; egy szinttel följebb a latin liturgikus tételekben szereplő szoprán szólista és a vegyeskar; az orgona szintjén pedig a gyermekkórus.

Az előadás egészében véve méltó színvonalon emlékezett meg a nevezetes évfordulóról, és főképpen árnyalatokban gazdag, erőteljes, élményszerű képet festett a 20. század egyik legjelentősebb oratóriumáról. Howard Williams hallatlan nyugalommal, szinte eszköztelenül vezényelte végig a darabot; nagyívű mozdulatai azonban nem csupán a hatalmas térben szétszórt együttes számára szolgáltak megbízható és precíz iránymutatással, hanem nagyon is biztosan és tudatosan szálazták szét a mű rétegeit, érzékenyen differenciálva közöttük, és főképpen alkalmasak voltak arra, hogy a gyászmise nagy érzelmi tetőpontjait, átszellemült és kétségbeesett, bensőséges és reményt vesztett pillanatait valóságos hangzó élménnyé varázsolja.

Timothy Bentch
Timothy Bentch

Mindehhez egész idő alatt egyenrangú partnerként számíthatott a Falvay Attila koncertmesteri irányításával játszó Nemzeti Filharmonikus Zenekarra. Kifogástalan koncentráció, élményszerűen egységes vonós szólamszínek, és ragyogó fafúvós-szólók – így a fuvoláké a Sanctus vagy az oboáé, majd az angolkürté a Libera me tételben – nem beszélve a rézfúvósok mennyei ragyogásáról a Dies iraeben vagy a Libera me utolsó ítélet-jelenetében.

Tisztán és megbízhatóan teljesítette hatalmas feladatát a Nemzeti Énekkar is, amely a Confutatis (férfikar) és a Quam olim Abrahae izgalmi állapotát, a Sanctus monumentalitását vagy a Pie Jesu letisztult áhítatát (női kar) egyaránt szépen, hitelesen formálta meg. A gyermekkar színben talán kissé puhább, halványabb volt egy igazi fiúkórusnál, ám mind hangzásban, mind intonációban a legmagasabb színvonalat képviselték, s például a Hostias mennyeien testetlen és nehézkedés nélküli tercmenetei az előadás legszebb pillanatai közé tartoztak.

A szólisták közül kiemelkedett Szabóki Tünde nagyszerű teljesítménye: az ő kristályosan és üdén csengő, a teljes teret betöltő, de mégis erőlködés nélküli hangja, egészen nagyvonalú dallamformálása és éneklésének lefegyverző őszintesége (például a kiemelkedően emlékezetes Lacrimosa szakaszban) a produkció meghatározó, mindent bevilágító mozzanata volt. Timothy Bentch és Stephan Loges hangilag talán egy árnyalattal halványabban, ám szövegértés, szövegkifejezés tekintetében, továbbá mind szólóikban, mind pedig három duettjükben a zenei formálás, a partnereikkel való összeforrottság szempontjából is példa- és élményszerűen, egészen magas színvonalon oldották meg feladatukat, hozzájárulva egy nem csupán emlékezetes, de emellett rendkívül kiegyensúlyozott oratórium-előadáshoz.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2013. november 21.