Rába Roland–Zöldi Gergely: Dermedési pont / K. V. Társulat – Füge (Thália, Arizona Stúdió)
2013.12.04.

Konyhafilozófia nem nyújt receptet életproblémákra. Három konyhafilozófia kevesebb, mint egy. Antihősnőink a konyhából indulnak és oda térnek vissza, nagy kör-tanácsadásban osztva meg egymással gondjaikat és gondolataikat. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A három nő olyannyira egy, hogy a színlapon még szerep szerinti nevük sincs feltüntetve – csak a diskurzus, szócséplés során szólítják néven egymást –, s Bartsch Kata, Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina színpadi egyéniségként érdekesebb, tartalmasabb is, mint a figurák, amelyeket (valamelyest bizonyára testre szabva) számukra írtak. 

Urbanovits az inkább érzelmi, mintsem intellektuális telítettséget futtatja az előbb serény mozgású, utóbb kórosan lelassuló, anyáskodó nőalak orra fölött meg-megjelenő két függőleges ráncba, a homlok felhőibe. Vele, a tipikus, hiába tip-top irodalmi szinglivel ellentétben Száger hétköznap is partira öltözve, vibrálva mutatja meg a szexuálisan mindig ugrásra kész, ám valójában nem eroto-alapállású, kapcsolataiban is magányos barátnőt.  Bartsch a lezser extrémnő (csak az imént történt, hogy kocsijával „majdnem elgázolt egy vonatot”), a dzsogging- és a hátizsák-korszakot maga mögött hagyva ő megy át a legnagyobb fokú külső változáson. Londontól Budapestig is piros estélyiben és tűsarkúban utazik a repülőn, vagy a landolás utáni átöltözés lett a legfontosabb számára. Ám belső iránytalansága a három (konyhai) epizód szaggatott cselekményideje alatt sem vált a női macsó igazi, uralt én-tudatába. Inkább csak megjátssza beérkezettségét. Ahogy – hol indokoltabban, hol és legtöbbször indokolatlanul – a másik kettő is a mellébeszélésben, fantáziálásban, szlogen-ismétlésekben és verbális agressziókban keres menedéket. 

Urbanovits Krisztina
Urbanovits Krisztina
Nem valószínű, hogy a Dermedési pont egyik írójának, a rendezést is jegyző Rába Rolandnak ne jutott volna eszébe első, 2009-es, sikeres rendezése, a Pánik (Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad), melybe színészként mindjárt a premieren be is kellett ugrania. (Érdekes névparadoxont előidézve, mert Mika Myllyaho darabját a közreműködő művészek becézett magyar nevéhez igazították. Arra a szövegmódosításra már nem volt sebtében lehetőség, hogy Tomi és Robi – Szabó Kimmel Tamás és Marton Róbert – a Miklós Marcellt váltó Rába Rolandot Marci helyett Rolinak szólítsa, ezért végig „Marcizták”.) A finn író színműve három férfira, rokonra-barátra íródott. Egyikük épp az idegszanatóriumból jött, s közös jellemzőjük: mindhárman egymás idegeire mennek. Az üvöltözés és káromkodás közepette is szemérmes összetartozással, segítő szándékkal, mert azért szeretik és értik ők egymást. Testvérek, barátok.

Rába Roland és Zöldi Gergely szövegkönyve valami hasonló, női kiadásban. Az elején prológusszerűen el is hangzik: a szeretetről lesz szó. A három nő egyike aligha kerülheti el a végén az ideggyógyintézetet, a másik kettő is ott áll megfürödve, tehetetlenül. Vagy nem állnak, hanem fekszenek, nem „megfürödve”, hanem vérben ázva? A néhány ügyes fordulattal és bemondással feldobott szünet nélküli minidráma befejezése igyekezne elrugaszkodni a csipetnyit ironizált közhelyek földhözragadtságából a thrilleres látomás fenyegetőbb világába, noha az előadás maga sem dönti el, a társalgási, sőt csacsogási színmű után búcsúzóul milyen hangfekvést válasszon.

Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina, Bartsch Kata. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina, Bartsch Kata. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Egyezik a Pánikéval a díszlet- és jelmeztervező személye is. Daróczi Sándor az öltözékekben pontos, a kellékekben találékony. A realisztikus küllemű minőségi konyhát elcsúfítja, hogy a vízcsapba kerti locsolócső vezeti be a vizet és műanyag dézsa vezeti le. Nem gond, ha ez a nézőnek szembe tűnik? Akkor az egészet másként kellene prezentálni, kevesebb valóságfényképező színészi „rádolgozással”, a fölösleges repetitív mozzanatokat elhagyva, groteszkebbre fogva a helyenként vaskos, keserű, már-már szociologizáló tényeket is.

Rába Rolandon kifogott a mozgássorokat bénító („dermesztő”), megkötő térképzés (a konyhai pult előtt méterekkel egy bőrkanapé várja a szereplőket). A pult alá beszorított, eltüntetett-előszedett tárgyak, a pult(-paraván) mögött néha zsúfolódva, együtt sürgő és deréktól fölfelé látszó színészek a bábszínház sajátos dimenzióit is belevihették volna a kevés színnel élő megjelenítésbe. Az illusztratív, tér- és időkitöltő elemek (egy sárga TAXI-lámpa, a videó-bejátszás képei stb.) ugyancsak passzívak, lomhák, különösebb képzettársításokra a zenei aláfestés sem ragadtat.

A látlelet a felszínesség alól is kiolvasható. Látunk három átlagos nőt, még nem az ÖTYE-korban (a Rövidítésszótárban is megtalálható a négy karakter feloldása: Öreg Tyúkok Egyesülete), de FÖTYE-ként (létrehozhatnák a Fiatal Öreg Tyúkok Egyesületét). Látjuk és értjük hármuk különféle és mégis egy életfélelmét, életkudarcát, és a legjobb percekben megszólal a felismerés: nem biztos, hogy az „innen el kell menni” segít, London sem fenékig tejfel. Ha vissza kell jönni, ide, az sem könnyebb. Van az úgy – úgy van az –, hogy az élet nem festi fel nagy kék jelzéssel a kiutat.
Szerző:  Rába Roland, Zöldi Gergely ,  Rendező:  Rába Roland,  Játsszák:  Bartsch Kata,  Száger Zsuzsanna,  Urbanovits Krisztina,  Díszlet és jelmez:  Daróczi Sándor,  Videó:  Mészáros Katalin,  Rendezőasszisztens:  Lippai Krisztina