Templom a dombon
2013.10.09.

Hat év, egy nagyjátékfilm a délszláv háború utóhatásairól. Napjaink egyik legméltatottabb szerb szerzője, Srdan Golbovic ezúttal klasszicizáltan, méltóságteljesen dolgozza fel országa traumáját. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.

Szemmel látható a zsánerváltás az eddig három mozit (és korábban rövidfilmeket) jegyző Golubovic pályaképében. Míg a 2001-es Telitalálat, valamint a 2007-es Csapda bűnfilmekkel, neo noirokkal kacérkodó tablói a jugoszláv harcok kései zöngéinek, addig a Templom a dombon a háborús drámák kelléktárát használja – igaz, a véres csaták bemutatása helyett végig az emberi sorsokra, a karakterdrámára összpontosít. 

Újabb eltérés, hogy első két dolgozata kortárs problémák felől közelíti meg a tragédiát: legyen szó a drogfüggő olimpikon bátyon segítő öcs esetéről (Telitalálat) vagy a súlyos morális kátyúba esett szerb családról (Csapda), jóval inkább mai sztorikat látunk, velük szemben a Templom a dombon egyszerre jár a múltban és a jelenben is. Ez talán cseppet sem véletlen. Golubovic mintha azt hangsúlyozná, hogy a ma is a háború árnyékában élő szerbek továbblépésére csak akkor kínálkozhat esély, ha nagy távlatokból szemléljük az eseményeket, az áldozatok és az élők napjait. Olyan premissza ez, amely a globális közönséget célozza, és amely a hatalmas spektrumban gondolkodó egyetemes presztízsmozik sajátja.

Hristina Popović, Vuk Kostić
Hristina Popović, Vuk Kostić
A Szerbia idei Oscar-nomináltjaként beharangozott (plusz a Sundance-en különdíjat zsebelő, Szófiában és Szarajevóban közönségdíjjal jutalmazott és Berlinben is kitüntetett) filmdráma vérbeli multiplot/puzzle-mozi, tematikájában és stílusában egyaránt Alejandro González Innaritu történeteit idézi. Leginkább a mexikói sztárrendező Amerikában fogant művei jó analógiák, a 21 gramm számos eleme visszaköszön a cselekményben. Nemcsak a többszálú fabula miatt áll a hasonlat: csakúgy, mint a 2003-as Sean Penn, Naomi Watts, Benicio Del Toro-filmben, itt is keserű pillanatok szegélyezik a végső összeborulást, a szeretet primátusát. Mind a 21 gramm és az aktuális mű példabeszédek: a tragédiára adott válaszokról regélnek, arról, hogy tovább lehet, mi több, tovább is kell állni a gyász után. A Templom a dombon pontosan ilyen gyászfeldolgozó midcult. Néha csikorognak a tézismondatai („Hiába teszel jót, ha az senkit nem érdekel.”, „A mi életünk olyan köröket ír le, mint fodrok a vízben.” – Innen a film angol címe, a Circles), a cselekmény nemcsak Trebinjébe, de a németországi Halléba is kalauzol, hogy a régi sorscsapás érintettjeit összeboronálja, ilyenképpen a globális távlatok felé kacsintó Bábel rokona is lehet.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
Nem is lehet tagadni, hogy a film számos összetevője csúnya kifejezéssel Oscar-barát, vagy akadémikus, jelszavai határozottan a megbocsátás, a béke, az elfogadás. Valamennyi történetszál e fogalmak kiteljesítésére szolgál. Az 1993-ban meggyilkolt kiskatona (amit valós esemény, nevezetesen a szerb Srdjan Aleksic halála inspirált) áldozata 2005-ben balesetet szenved, kórházban fekszik, az áldozat jó barátja, az orvos áll felette afféle morális bíróként. A katona által megmentett muszlim boltos Németországban él, és tizenkét év múltán vissza kívánja fizetni adósságát. Ugyanekkor, a meggyilkolt katona, név szerint Marko édesapja kőtemplomot emel, amikor belecsöppen az életébe a fia életét kioltó férfi gyermeke. 

Vajon lehet-e törleszteni? Életben hagyjuk-e a gyilkosokat, és ezzel vajon büntetjük-e őt, vagy éppen a szenvedésén enyhítünk? Hagyjuk-e élni a mészárost, hogy aztán a sors csapjon le rá? Ha felépül a szentély, behegednek-e az apa sebei? Ildomos-e megbocsátani? Az utolsó két dilemma több mint jelképes értékű: a gyászoló apa, Ranko (Aleksandar Bercek színészetében egyszerre ötvöződik a marcona öreg és az érzékeny átlagember) építette templom egyszersmind a béke metaforája, és az idő előrehaladtával Golubovic is arra voksol, hogy megéri a felebaráti szeretet, hovatovább, a szimbolikus fiúvá fogadás sem elvetélt ötlet. 

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
Voltaképpen ez a motívum fogja össze a sorspuzzle darabjait, ez rántja egységbe a Templom a dombont – egy profán ima a békéért. Üzenete szerint az idő mindent gyógyít (szöges ellentétben olyan kinyilatkoztatásokkal, mint a Visszafordíthatatlan „az idő rombol” rape and revenge allegóriája), a martalékból virág lesz, a muszlim, a bosnyák is ember, a szerb-szerb erőszak is feloldható egy szimbolikus kézfogással, embertársaink végül összeborulhatnak, tartózkodjanak ők a világ akármelyik pontján. Ez a hangsúlyosan pacifista felhívás akkor is gyorsan tetten érhető, amikor az opponensét percekkel korábban összerugdosó, verő antagonista fegyvert szegez a földön fekvőre, majd hirtelen leereszti a pisztolyt, és nem lő. 

Golubovic pontosan ezzel az optimista világlátással közelíti filmjét az univerzális díjmozikhoz: a bűn és bűnhődés számtalanszor feldolgozott, jelen esetben kissé unalmasnak is ható problematikájával (Noha épp a kórházi ágyon fekvő mészáros és a joviális sebészorvos verbális párbaja a mozi legerősebb szakasza. A Csapdából ismert Nebojsa Glogovac és az ellenfelét alakító Boris Isakovic visszafogott, és éppen ezért iszonyatosan erős kettőse már-már elsöpri a többi színész játékát, többek között a halott Markót megszemélyesítő házi aktor, Vuk Kosticét is.). A „világ-adoptáció” középpontba helyezésével. A Templom a dombon kis mértékben ugyan, de szembetűnő hibája éppen ezek kivitelezéséből fakad, mert a fabula olykor túlzottan áhítatos, a forgatókönyv egyes sorai a kelleténél patetikusabbak, ha tetszik, győzedelmesebbek. A rendező mintha így rázná a mutatóujját a glóbusz előtt, így címezné pozitív kicsengésű levelét a nagy tekintélyű filmes zsűritagoknak. Éppen ezért fogadta ováció a történetet nemcsak Európában, de Észak-Amerikában is – nemcsak fontossága, de békepárti üzenete, óvatosan elővezetett „happy endje” miatt, pályázva a nyugati döntnökök rokonszenvére. Golubovic immár a széles közönségnek is kedvez, nem kizárólag a rétegnézőknek, a Templom a dombon ezért kaphatja meg például a „szentimentális” jelzőt. És természetesen a témájára ragadt olykor pátoszos kivitelezés miatt. 

Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu
Szerencsére azonban a rendező nem esik túlzásokba, kegyes példázatai a kritikus szint alatt maradnak. Mégis, apró hiányérzetünk lehet. A rendező évekkel korábban a kultközönség nyelvén, és talán éppen ezért reálisabban, fájóbban, negatívabban (ráadásul egy remek szociodráma-bűnfilm keverccsel a’ lá Dögkeselyű) szólt a jelenlegi szerb közállapotokról a Csapdában, és ítélte el azt egy baljósnak tűnő nyitott befejezéssel. Most nem azzal vét parányi hibát, hogy mer optimista lenni és kultúrákat egyesíteni (ez alapjában roppant szimpatikus hozzáállás), hanem azzal, hogy az akadémikus szépelgést nem mindig képes mellőzni, és így készít, ha nem is propaganda (annyira egyáltalán nem tolakodó vagy egyoldalú), de oktatófilmet világmegváltó cselekedetekről. 

A Templom a dombon a következőt vallja: „Az idő sebei behegednek, a kör gömbölyű.” Talán a mestermű státuszig is vihette volna, ha inkább úgy érvel, mint Milcho Manchevski pályaindító remekműve, az Eső előtt: „Az idő nem hal meg, a kör nem gömbölyű.” (Ez a releváció akkor nemcsak az egyik kulcsszereplő halálát fonta össze egy másik menekülésével, de az egész mozi betonbiztos alapját képezte.)  Ha az ottani körkörös szerkezetet választja az itteni nyílegyenes struktúra helyett, illetve ha inkább a nyugtalanító lezáratlanságra szavaz, semmint a komfortos zártságra. Hiszen a rendező örökké vallja: ő is, akárcsak honfitársai, még mindig a háború gyermeke.
Szerző: Szabó Ádám
Rendező:  Srđan Golubović,  Forgatóköny:  Melina Pota Koljevic, Srđan Koljević,  Zeneszerző:  Mario Schneider,  Operatőr:  Aleksandar Ilić,  Producer:  Emilie Georges, Danijel Hočevar, Boris T. Matić, Jelena Mitrović, Alexander Ris,  Vágó:  Marko Glusac,  Szereplők:  Vuk Kostić,  Aleksandar Berček,  Leon Lučev,  Nebojša Glogovac,  Boris Isaković,  Nikola Rakočević,  Hristina Popović