Baráti Kristóf és társai a Márványteremben
2013.09.29.

A Világjáró Művészek-sorozatban olyan vonósnégyes-hangversenyt rendezett szeptember 19-én a Bartók Rádió, amelyen formailag nem vonósnégyes, hanem négy vonós szólista alkalmi együttese játszott. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Jobbnál jobb művészekről lévén szó, a koncert előtt erőteljesen foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi lesz a meghatározó: a tartós együttmuzsikálás olvasztótégelyének hiánya-e, vagy pedig a négy, a kamarazenével szemben is különös affinitást tanúsító játékos nem mindennapi formátuma. Nos, úgy gondolom, hogy egyértelműen az utóbbi kerekedett fölül; olyannyira, hogy titokban abban bízom: ez a formáció legalább bizonyos rendszerességgel a jövőben is hallható lesz. Ez annak ellenére nagy nyereség lenne, hogy a vonósnégyesek terén ma meglehetősen el vagyunk kényeztetve.

Baráti Kristóf
Baráti Kristóf

A négy művész, Baráti Kristóf, Bánfalvi Zoltán, Bársony Péter és Várdai István Bartók első két kvartettjét adta elő, közöttük pedig, mintegy kontrasztanyagként, Schubert D 703-as c-moll vonósnégyes-tételét. A műsor a 2. vonósnégyessel kezdődött, az egyik olyan Bartók-kvartettel, amelyet az utóbbi időben többször is hallhattunk a Kelemen-vonósnégyes emlékezetes előadásában – ez akarva-akaratlanul összehasonlítási alapot jelent számunkra. A két együttes vérmérséklete mindenesetre erőteljesen eltér egymástól. Barátiék szigorúbb, meglehetősen pontatlan szóval: objektívebb előadói magatartása a felszínen jóval kevésbé szenvedélyes, mint Kelemenéké; az ő megkülönböztető jegyük az előadás nyugalma, amely azonban feltartóztathatatlanul sodorja magával a hallgatót a kitűzött irányba, maximális tudatossággal érve el a forma sarokpontjait, s a hallgatót a végeredményt tekintve ugyanolyan magas hőfokú zenei élménnyel megajándékozva, mint amit egy másfajta előadás más úton, más eszközökkel elér.

Az ő útjuk különleges részletszépségeihez tartoztak a művészek letisztult tökélyű szólói, mindenekelőtt Barátiéi a záró lassú álló akkordjai fölött, illetve Várdaié az első tétel átszellemült kicsengésében. Ugyanebben a tételben rendkívül szuggesztíven jutottak kifejezésre az erőteljes hangulati kontrasztok, így például rövid, pizzicatós idilli epizód. Ugyanakkor voltak olyan pillanatok, különösen a II. tétel – Allegro molto capriccioso – magas dinamikai fokozatú tuttikban, ahol az interpretáció magasrendű muzikalitása ellenére nem éreztem még tökéletesen összecsiszoltnak az együtthangzást – ami, le szeretném szögezni, semmiképp sem érintette (össz)játékuk rendkívüli precizitását és az intonáció tisztaságát. A zárótétel legszebb pillanatait a Lento assai szakasz nagy érzelmi-dinamikai felhorgadásainak szuggesztív, magával ragadó pillanatai, illetve a feszülten fájdalmas pianók és pianissimók jelentették.

Várdai istván
Várdai istván

A szünet után következő 1. vonósnégyest mintha máris egy további érési folyamaton keresztülment együttes adta volna elő: különösen az Allegro vivace zárótételben éreztem úgy, hogy megtalálták a hangzás teltségének titkát, miközben a darab megformálásának világossága ugyanolyan alapvető élményt jelentett, mint az elsőnek hallott mű esetében. A polifon nyitótétel hatása rendkívüli volt, nem utolsó sorban Várdai István hatalmas lélegzetű és elemi erejű szólóinak köszönhetően (melyhez hasonlókat a zárótételben is hallhattunk tőle). A polifon részekben minden addiginál jobban érvényesült a Barátiék által felidézett hangszövevény áttetszősége, artikuláltsága, tisztasága; a zárótételben viszont népzenei hatásokkal való telítettsége, motorikus mozzanatai ellenére a szövet gazdagsága, üresjáratok nélküli tömörsége érvényesült, s elemi erővel szólalt meg a Páva-dallamot felidéző érzelmi tetőpont is.

A két Bartók-kvartett között eljátszott Schubert-tételről nehezen tudnék objektív beszámolót írni. Az 1820-ban komponált darab első ízben, de mindjárt a felfoghatatlan csoda erejével idézi fel Schubert kései hangszeres hangját, illetve azt a megnevezhetetlen, de annál valóságosabb világot, ahová ez a zene a hallgatóját kalauzolja. Nos, Baráti, Bánfalvi, Bársony és Várdai előadása teljes egészében felidézte és maradéktalanul átadta a közönségnek a partitúrában rejlő csodát. A tökéletes technikai és kifejezésbeli összhangot, minden zizzenés és akcentus szinkronitását, az egész tétel anyagtalan tökélyét még egy csodálatos mozzanat koronázta meg, a Baráti által játszott hegedűdallam földöntúli, álomszerű szépsége és hajlékonysága, amelyhez hasonlót ebben a darabban még soha senkitől nem hallottam. A mindenfajta töréstől, megszakítástól mentes, ám valamiféle rejtélyes belső légzéssel folyamatosan felfrissülő, kitárulkozó dallam a végtelenség és a teljes szabadság eksztatikus érzését keltette bennünk. Az est a másodikként játszott Bartók-kvartett után a Schubert-tétel megismétlésével zárult, különleges, ünnepi hangulatban.

Szerző: Malina János
Helyszín:  A Rádió Márványterme,  Időpont:  2013. szeptember 19.