A szenvedély királya
2013.09.03.

Pornómogulról biográfiát forgatni hálás téma, hiszen a provokatív, nézőcsalogató erotika mellett békésen megférnek a mélylélektan rejtelmei. Michael Winterbottom filmje is mindkettőre apellál, pornómogulról, erotikatörténelemről és családi dilemmákról egyaránt értekezik. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Habár a magyaroknak valószínűleg keveset, a briteknek eleget mond Paul Raymond neve ahhoz, hogy életrajzi film készüljön róla. Az egykor Anglia leggazdagabb emberének tartott pornómogul afféle pionír volt, aki a legalitás határait feszegetve alapította meg az első sztriptízklubokat és meztelenkedő erotikára építő színházakat a szigetországban.

A szenvedély királya egy szórakoztató, humoránál lévő showman és kivételesen tehetséges üzletember portréját rajzolja ki, aki több évtizedet is sikerrel átívelő, a kor szavára értően reagáló karrierje során újra és újra feltalálta magát és az erotikabizniszt. Pénzét azonban nem csak férfiújságba (Men Only), majd lányát, Debbie-t is szerepeltető zenés előadásokba fektette, hanem nagyszámú ingatlant is vásárolt a Sohóban, hogy azokat lányára, a Raymond-birodalmat megöröklő Debbie-re hagyja.

Míg A szenvedély királyával egyívású amerikai munka, a Milos Forman rendezte Larry Flynt, a provokátor a Hustler magazin tulajdonosának félőrült, hagymázas, szólásszabadságért folytatott hadjáratában egy amerikai eszméről értekezett, addig Michael Winterbottom műve kisebb léptékű, mégis szétesőbb munka. Forman szatírával itatta át és humorral fűszerezte, de egy fontos kérdés köré csoportosította karakter- és korrajzát – vele szemben Winterbottom nem választ: Raymond magánéletének és szakmai karrierjének egyenlő mértékű időt szentel. Csakhogy így nem kap elég mély kontúrt egyik se, Raymond „szakmai zsenijének” működésébe ugyanúgy nem látunk bele jobban, mint érzelmi életébe. A Forman-filmből csorgó irónia sem frissíti A szenvedély királyát, ami azért szokatlan Winterbottomtól, aki például a Bikatökét vagy a 70-es és 80-as évek (post-)punk és new wave színterét bemutató Non-stop party arcokat is jegyzi.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A rendező hasonló dokumentarista stíllel skicceli fel az örökifjú playboy, mint a zenei trendekre érzékeny műsorvezető, Tony Wilson életét – ráadásul mindkét karaktert Steve Coogan adja, nettó zseniálisan. Ám míg a Non-stop party arcokban a dokumentumfelvételek, illetve a zenei legendáriumot eljátszó játékfilmes epizódok keveredése a poszt-punk hevületéhez, frissességéhez passzoló megoldásnak számított, A szenvedély királyában épp az interjúbetétekre, újságcikkekre hagyatkozó dramaturgiája akadályozza meg, hogy belássunk főhősünk fejébe. A film elsősorban Raymond önképét körvonalazza: a tévéseknek adott interjúiban arról beszél, milyennek látja magát, és mi kénytelenek vagyunk olyannak elfogadni Raymondot – egy sikeres, szórakoztató üzletembernek, akit elmélyült kapcsolat fűz lányához, Debbie-hez. Az utána sorjázó képsorokban persze látjuk, semmi mély vagy különleges nincs abban a viszonyban, de a szkript nem ad választ arra, milyen is volt ez a kapcsolat a felszín alatt, vagy Raymond gyerekei közül miért éppen Debbie-t kedvelte annyira.

Pedig azt is leszögezik, hogy a nevét megváltoztató, a társaságban mindig viccelődő, a konfliktusok elől kibújó, vagyis egy maszkot viselő embert látunk, ám a film nem kukucskál be az álarc mögé. Mikor felesége, majd szeretője is elhagyja, a luxushálószobában tespedő Raymondnak nem kell szembenéznie az élettársait elidegenítő, poligám életvitelével vagy felelőtlenül engedékeny szülői elveivel: lánya segítségére érkezik, és egy kiadós bulival kúrálják a problémákat. Hiába Steve Coogan átélt, elsöprő erejű alakítása, képtelenség akár csak megkedvelni Raymondot, így a film nem rántja intim közelségbe nézőjét. Elnagyolt, semmitmondó Raymond kapcsolata Amberrel is, aki Paul szeretőjeként előbb kedvvel veti bele magát a kokóval, pezsgővel és orgiákkal színesített életbe, majd rájön, hogy mégiscsak normális életet szeretne. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
„A normális élet normális embereknek való.” – replikázik Raymond, de A szenvedély királya nem ad túl sok választ arra, hogy miben is volt annyira nem normális, vagyis különleges Paul Raymond. Abban, hogy szerette több nővel csinálni? Hogy utálta a fiát és szerette a lányát? Hogy mint minden gazdag, végül ő is belehullt valami feneketlen érzelmi űrbe? Vagy pusztán azért, mert pornómogul volt? Raymond szakmai tevékenységét vagy pornóhoz való viszonyát sem részletezi túl Winterbottom – csak a milliomos ars poeticáját ismételgeti, miszerint ő nem pornót, hanem erotikát ad az embereknek. Úgy látszik, a filmesek csak az önmagukat hevesen igazoló pornográfusok cenzúrával vagy a konzervatív közerkölccsel szembeszálló (múltidőbe helyezett) harcához tudnak hozzászólni, de az emberek életére, gondolkodásmódjára tett hatásról már nem tudnak mit közölni.

Különösen szokatlan és szomorú ez Winterbottomtól, aki honfitársához, Danny Boyle-hoz hasonlóan könnyen fogyasztható, de kísérletező kedvű filmjeiről ismert. A szenvedély királya talán Winterbottom legtradicionálisabb és egyben legszürkébb munkája, amely a jól ismert hibába botlik: felszínesen szól a felszínességről, miközben közhelyekből fércelt drámájával és fordulataival bevallja, hogy semmi, de semmi érdekes nem volt Paul Raymond életében. Nem túl erős kiindulópont ez egy életrajzi filmhez. 
Szerző: Soós Tamás
Cím:  A szenvedély királya,  Rendező:  Michael Winterbottom,  Forgatókönyvíró:  Matt Greenhalgh,  Zeneszerző:  Antony Genn, Martin Slattery,  Operatőr:  Hubert Taczanowski,  Vágó:  Mags Arnold,  Szereplők:  Steve Coogan, Imogen Poots, Anna Friel, Stephen Fry