Erkel Ferenc: István király
2013.08.24.

Az ünnepi alkalomhoz való tematikus kapcsolódás, az újrafelfedezés izgalma és a muzikológiai-filológiai háttérkutatásokkal megalapozott műtörténeti hitelesség egyaránt vonzó lehetett az István király publikuma számára. RÁNKI ANDRÁS CIKKE.

A Budapesti Nyári Fesztivál zenetörténeti kuriózumként számon tartott premierje telt házzal indult. A második játékrész kezdetére azonban már jelentősen megfogyatkozott a nézők száma, és voltak, akik a harmadik, negyedik felvonás közben hagyták el a Margitszigeti Szabadtéri Színpad széksorait. Nem biztos, hogy ez csupán az egyre hűvösebbre forduló időjárás számlájára volt írható, hiszen a maradók legjava láthatóan nem a kabáttal, pokróccal, laposüveggel készülő, profi szabadtéri nézők közé tartozott.

Bretz Gábor
Bretz Gábor

A meglehetősen nagy apparátust foglalkoztató mű előadógárdája kitett magáért. Vajda Gergely magabiztosan irányította a zenei produkciót. Egy-egy ponton lépett föl csupán aszinkron a zenekar és a színfalak mögött éneklő kórus között. A szabadtéri előadás, valamint a hangszeresek és az énekesek hangosításának ezzel együtt járó kényszere sajnos csak korlátozott mértékben tette lehetővé a zenekari hangzás finom árnyalatainak érvényesülését. Nem segített ennek leküzdésében az időjárás sem: olykor a fölerősödő szél belefújt a mikrofonokba. Ennek ellenére Bretz Gábor bársonyos, meleg basszbaritonja jól illett a nyugodt, megingathatatlan hitű idős uralkodó figurájához. Néhol érződött csak úgy, hogy szerepének egy-egy mély hangja próbára teszi. Balczó Péter fénylő tenorja méltán emelte Imrét titkon választott égi arája magasába. A Crescimirát alakító Keszei Bori hangja – meglehet, hangosítási hiba áldozatává vált – a Péterrel (Szegedi Csaba) kötött bosszú-szövetség elérkeztéig halknak bizonyult. Szép ívvel formálta meg a szerelmes, majd a szerelmében sértett bosszúálló, végül a tettének súlya alatt összeroppanó gyilkos alakját. Egyedül a negyedik felvonásbeli őrülési jelenete tűnt kevésbé hatásosnak. A halott férj érkezésének vízióját megéneklő ária egyes szakaszai, talán a zene kétértelmű egyszerűsége folytán, inkább hatottak játékosnak, mint borzongatónak. Kiemelkedő alakítást nyújtott László Boldizsár Sebős szerepében. Hajlékony hangja, sokrétű szerepfelfogása a többi között a második felvonás Duna-parti jelenetét tette igazán emlékezetessé.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A látványvilágban kétféle tendencia érvényesült (Jelmez és díszlet: Erkel László Kentaur). A színpadot egy átlósan kettéhasított, félkör alakú fal határozta meg, amelynek darabjai elforgathatók voltak. E minimalista díszletelem a térképzés sokféle módját tette lehetővé, és jól funkcionált a darab egészében. Kár, hogy a bemutató kezdetén a fal hasítékán át egy hatalmas kard pengéje meredt egészen a királyi trónig, meglehetősen didaktikus jeleként a megosztottság-összetartás, illetve bosszú-megbocsájtás problémaköreinek (a kard egyébként az opera folyamán István és hívei kezében többször vált megfordítva keresztté).  A vizuális kompozíció másik fővonalát az irrealitásba átcsapó látványosságok jelentették. Ilyen volt a pogány áldozás tömegjelenete, amelyben hatalmas tűzgyűrű lobogott az oltár fölött, miközben négy akrobata dobolt a tömeg fölé magasodó állványokon. Vagy István látomás-jelenete, ahol az uralkodó jövőbe látó tekintete előtt megelevenedő történelmi fordulópontok hatalmas árnyjátékként váltak láthatóvá. A műtörténeti hitelesség és a befogadói szabadság tekintetében egyaránt kétes értékű megoldás volt, hogy az aktualizálást mindvégig kerülő rendezés itt egy hatalmas, kivágott közepű trikolór lobogtatását írta elő.

A zenei kivitelezés és a grandiózus kiállítás erényei ellenére az átütő siker elmaradt. Ennek magában a műben rejlő okai is lehetnek.

Keszei Bori
Szakács Ildikó

Erkel témájául az István király uralkodásának utolsó éveiben zajló hatalmi harcokat választotta, amelynek szereplői jobbára ismertek történelemkönyveinkből. Nem úgy a velük játszatott dráma történései, belső relációi, amelyek olykor ellentétben állnak történelmi tudásunkkal, illetve sejtéseinkkel. Furcsa például Orseolo Péter pozicionálása, aki a színpadon szerelemtől és hatalomvágytól hajtva elveszejti Imre herceget az újdonsült hercegné, Crescimira által. Még meglepőbb azonban, amikor kiderül, hogy Vazullal feltehetően Péter bérgyilkosai végeznek, s erre István, tartva az Orseolo-bosszútól, unokatestvére három fiát a biztonságot jelentő külhonba küldi. A történelmi hitelességet természetesen fölösleges számon kérni az művön. A meseszövésnek ezek a mozzanatai azonban talán jól érzékeltetik az opera szereplőinek, viszonyainak erőteljesen idealizált, stilizált voltát. István itt nem olyan politikusként jelenik meg, aki a hatalom logikája által diktált tettekkel vezeti népét Európába. Figuráját kizárólag az egyetértés megteremtésére való törekvés és ennek hitbéli záloga, a keresztény megbocsájtás jellemzi. Imre herceg alakjában is pusztán az égiek iránti titkolt elköteleződés (az operában egyébként motiválatlan szüzességi fogadalom) dominál, Gizella pedig csupán a fiát féltő, szerető anya (aki a trónörökös halálhírét mellesleg egy elsóhajtott „ah”-hal nyugtázza). Az államalapító uralkodó és közvetlen környezete mintha megmerevedne ebben az eszményi és esetenként egyoldalúnak tűnő ábrázolásban, amelynek olykor kiüresedő pátoszával nehéz együtt lélegezni. Az ellentábor alakjai már dinamikusabb szereplők. A bosszú- és hatalomvágy, a féltékenység, a szerelmi csalódás és sértettség meglehetősen emberi érzései a valószerűség felé viszik őket. Mégis, az istváni értékrenddel való konfliktusok során mintegy csodás módon, egy csapásra lépnek túl önmagukon, besorolva a jó oldalra.

Fotók: Kaiser Ottó. Forrás: Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Fotók: Kaiser Ottó. Forrás: Margitszigeti Szabadtéri Színpad

A zene, úgy tűnik, nem képes mindezt feledtetni. A wagneri zenedráma felé tájékozódó énekbeszéd és a közegéül szolgáló, igényesen megmunkált szimfonikus zene szinte megállás nélkül hömpölyög, időnként szélesebb ívű dallamsorokból összeálló lírai reflexiókká terebélyesedve. A zárt számos opera pregnáns formai határait sokhelyütt feladó zenei gondolkodás ez esetben nem kedvezett az operasláger-írásnak. A megkapó áriák – gondoljunk csak Crescimira Imrének tett szerelmi vallomására a harmadik felvonás elején vagy Zolna madárhanggal kísért éji dalára a negyedik felvonás kezdetén – és a súlyos drámai fordulatokat jelző eseménysorok ellenére sokak számára hiányoztak a Hunyadi László vagy a Bánk bán ismert dallamaihoz hasonló, hazafelé önfeledten dudorászható melódiák vagy sodró lendületű, gyújtó hangú dalok.

És erre sajnos nem jelent gyógyírt annak tudata, hogy a mű közel eredeti alakjával állunk szemben. Kétségtelen, hogy az opera örök emberi problémákról szól, a húsba vágó drámát azonban kevésbé teszi átélhetővé. Inkább mintha csak a helyét jelölné ki.

Helyszín:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2013. augusztus 20.