Nick Cave and the Bad Seeds / Sziget 2013
2013.08.10.

Egy démonjaival küzdő, alkoholista prédikátor, meg néhány szakállas, rosszarcú segédje. A zenekar, amely akár Twin Peaks legutolsó, sötét lebujában is felléphetne, vagy akár egy templomban Cormac McCarthy véres vadnyugatán, ezúttal a Szigeten tette tiszteletét. TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

Délután érkeztem meg, és úgy döntöttem, Nick Cave-ig csak véletlenszerűen fogok zenét hallgatni. Így esett, hogy az Everything Everything koncertje ugyan nem tudott lázba hozni aznap, viszont a Moog számomra meglepő profizmussal előadott műsora annál inkább. Érdekes, hogy a lemezen lévő popdalok élőben szinte metálosan kemény hangzást kapnak. Öröm volt látni az egykori Kispál-dobossal (Michael Zwecker) kiegészült zenekart, akik pontosak, energetikusak és lelkesek voltak. A lányok kedvencei bármekkora közönséggel elbírnának.

Mikor az idei Sziget legnagyobb fellépőjének számító ausztrál zenekar belecsapott műsorába fél tíz környékén, látszott: nem volt ez számukra különösebben nagy ügy, és ezzel nincs is semmi baj. Egy cirkuszi produkciót kaptunk, ahol a szám már évek óta ki van találva, és a körítés is. Nincs értelme variálni. Minden este ugyanolyan, még ha persze minden este más is. Nyilván nem okoz nekik különösebb örömöt ez az egész, harminc éve csinálják csak ebben a formációban, ugyanakkor az is világos, hogy olyanok, mint némelyik erős dohányosok, akiket az orvosok óva intenek, hogy letegyék a cigit: meghalnának már nélküle.

Nick Cave teljes erőbedobással vagy legalábbis nagy elánnal küzdött végig. Számtalanszor lement a színpadról, hogy a közönség egy-egy tagjának kezét szorítva énekelje, szavalja, üvöltse ki tudja, miről szóló dalait. És most nem arra gondolok, hogy annyira enigmatikusak lennének a szövegei, de aki nem anyanyelvi szinten beszéli az angolt és/vagy nem tudja betéve Nick Cave szövegeit, annak ez a koncert arról szólt, hogy monoton, egyszerű, drámai zenei alapokra eksztázisig fokozódóan hergeli magát egy ember, akinek ki tudja, mi baja, mi fáj neki, ki bántotta.

Nyolc lemezről játszottak, összesen tizenhárom plusz egy ráadás dalt, tehát a műsoridő majd a felét tette ki az új albumuk promotálása, hat számot adtak elő róla. A tizenötödik stúdiólemez nyitó dala, a We No Who U R,  már transzba ejtette az amúgy nagyon lelkes, de nem túl nagyszámú Sziget-közönséget. A visszafogott, feszült ballada akár a Véres délkörök című nem létező film soundtrack-jének nyitó darabja is lehetne. De ez a legtöbb Nick Cave-re igaz: mintha a sötét vadnyugat tökéletes aláfestő zenéjét akarnák megcsinálni. 

A hősünk egyébként úgy eredeti, hogy mind színpadi jelenléte, mind dalai folyamatosan emlékeztetnek valakire, de olyan sok mindenkire, hogy képtelenség lenne egyet kiemelni ezek közül. Ráadásul ezek többségétől nem ő nyúlt, hanem épp fordítva. Mick Jaggertől és David Bowie-tól kezdve Leonard Cohenen, Lou Reeden keresztül Scott Weilandig és a Queens of the Stone Age-ig rengeteg ember beugrik róla. Még Kiss Tibi is a Quimby-ből, aki nyilván az utóbbi kategória, bevallottan nagy Nick Cave-rajongó. Meg is értem őt, hogy rajong: ebben a jelenleg 56 éves fickóban nem csak rutinos manír, visszataszító öntetszelgés, de szeretni való spiritusz is van. 

Egy igazi Nick Cave-rajongó talán talált kiemelkedő pillanatokat a koncertben, különösen jól sikerült dalokat, de aki nem ezt a zenét hallgatva dohányozta, borozta végig az egyetemista éveit, annak valószínűleg a koncert első, középső és utolsó percei ugyanúgy teltek. Ha az egyik dal címét le akarom írni, mint például a Jubilee Street-ét, máris leírja az ember, hogy jó volt a From Her to Eternity is, és akkor már miért ne említsük meg a nagyon jó Into my Arms-t, vagy a Stagger Lee-t, de a Wheeping Song is emlékezetesnek bizonyult. Mintha egy olyan érdekes emberrel töltöttünk volna egy estét, aki óriási sztorikat tud mesélni, de valahogy nem veszi észre magát és soha nem kérdezi: velünk mi van, esélyes, hogy ő nem fog emlékezni ránk másnap. Mivel szórakoztató, ez nem zavaró annyira, de azért épp eléggé egyedül vagyunk ahhoz, hogy közben elkalandozzon a képzeletünk és kívül érezzük magunkat a történeten. 

A koncert után felmerült bennem, elnézek még Korong Róberthez, alias Disc Bobby-hoz, ő volt a Sziget Beach zenefelelőse. Azt tartják, Sziget Beach a Sziget Balaton Soundja. A morcos hőségben amúgy sem túlöltözött, amúgy meglepően nagy arányban káprázatosan csinos lányok arrafelé – a legenda így szól – még meztelenebbek és a korongok mestere is kitesz magáért. De győzött a lustaság és inkább hazafelé vettem az irányt, miközben azon gondolkoztam, milyen lehet Nick Cave-nek lenni. Szerdán talán kicsit jó volt. Akárhogy is, én azt dúdolgattam egyre, hogy „into my arms, o lord”, és ezzel nem voltam egyedül.