Zeller: A madarász
2013.08.02.

A Budapesti Nyári Fesztivál városmajori bemutatója, A madarász nagy sikert aratott a közönség körében. RÁNKI ANDRÁS KRITIKÁJA.

Kelemen Márta, Egyházi Géza, Csonka Zsuzsanna
Kelemen Márta, Egyházi Géza, Csonka Zsuzsanna

Alapot erre a többi között az adott, hogy a rendező-dramaturg, Nemlaha György jó érzékkel használta ki a műfaj kínálta lehetőségeket. Carl Zeller nagyoperettjét a történet bizonyos szálainak kiiktatásával, a komoly statisztériát igénylő tömegjelenetek elhagyásával, átalakításával olyan formára szabta, amelyben az ismert slágerek, a napi aktualitásokhoz is köthető prózai dialógusok, a könnyed humor és a jellemformálás olykor karikaturisztikus lehetőségei pergő eseménysorban szervülnek egymásba. A Budapesti Nyári Fesztivál Zeller-premierjét azonban a sokszínűség és a báj mellett a bizonytalanság jellemezte.

A színpadkép egyszerűsége kedvezett a cselekmény naiv, meseszerű ábrázolásának, a szereplők gesztusrendszere, beszédmódja, zenei megnyilatkozásaik jellege pedig harmonizált ezzel a miliővel. Két olyan pontja volt csak az előadásnak – az első felvonás elején és a legvégső jelenetben –, amely kissé zavaróan ütött el ettől a világtól: a madarakat alakító balett-táncosok jelmeze és mozdulataik nyelvezete a művészi formálásmód és kvalitások olyan közvetítettségét mutatta, amely csak bajosan lehet része egy olyan koncepciónak, amely érezhetően az előadás közvetlenségével kívánja megragadni a befogadót.

 
Hevesi Anna, Horváth Tamás
Hevesi Anna, Horváth Tamás

A fellépők közül a címszerepet alakító Egyházi Gézát mindenképpen ki kell emelni. Mértéktartóan ízes beszéddel, lendületes játékkal formálta meg a maga keresetlenségében is szeretni való Ádámot. Kár, hogy színrelépésének első pillanatait a publikum egy része láthatta csupán. Az első sorokban ülők ugyanis csak némi forgolódás után találtak rá a széksorok felől érkező tiroli madarászra. Egyházi kiegyensúlyozott, buffoneszk elemekkel vegyített játéka jelentette az egyik biztos pontot a bemutató folyamán. Elsők között kell említeni még Szirtes Balázst és Kovács Róbertet. A második felvonás elején bemutatott professzor-duettjük a zenei megvalósítás, a színészi játék és a koreográfia tekintetében egyaránt a bemutató legjobb pillanatait hozta. A közönség bőven meg is jutalmazta őket ezért. A Milka szerepében fellépő Geszthy Veronika leginkább hangja erejével keltett feltűnést, míg Csonka Zsuzsanna Mária hercegnője a nagy ívű karakterformálással vonta magára a figyelmet. Domoszlay Sándor (Szaniszló gróf) tenorjának fátyolosságát jól kiegészítette színészi játékának affektáltsága. Balázs Andrea (Adelaide bárónő) és Tóth János (Csörsz báró) elsősorban a prózai szövegrészekben nyújtott teljesítményével járult hozzá a darab közönségsikeréhez.

A rendezés ötletességét, az előadók kivétel nélkül szórakoztató alakításait gyakran beárnyékolták olyan apró hibák, mint a szövegbiztosság megingásai a beszélt dialógusokban vagy a zenei kivitelezés időbeli és intonációs problémái. Nem hallgathatjuk el azonban, hogy ennél sokkal többet nyomtak a latban a technikai háttér és a zenekar hiányosságai.

A szabadtéri előadás sajátosságaiból adódóan az énekesek mikroporttal énekeltek. A hangosítás, sajnálatos módon, az első felvonás fináléjáig bőségesen hagyott maga után kívánni valót. Az énekesek hangjának túlzott fölerősítése egyrészt az egyéni alakítások rovására ment: hol az énekelt szövegek érthetősége bánta, hol a differenciált zenei kivitelezés sérült. Másrészt a zenekar és a színpad egyensúlyának felborulásához vezetett. Az első felvonás fináléjához érve némiképp változott a helyzet, és ez a szereplők magabiztosabbá, a darab gördülékenyebbé válásán is érezhető volt.

 
Geszthy Veronika, Domoszlay Sándor. Fotók: Szkárossy Zsuzsa. Forrás: Szabad Tér Színház
Geszthy Veronika, Domoszlay Sándor. Fotók: Szkárossy Zsuzsa. Forrás: Szabad Tér Színház

A zenekar bizonytalansága ezzel szemben a tapsrend végéig kitartott (ahol a dirigens nélkül maradt együttes egyik fele megállt, míg a többiek tovább játszottak). A Váci Szimfonikus Zenekarnak már az összetétele is koncepcionális kérdéseket vetett föl. A vonós szekciót egy-egy pultnyi első és második hegedű, illetve brácsa, valamint egyetlen cselló képviselte. A fafúvók és a kürt mellett dobfelszereléssel, elektromos zongorával és elektromos basszusgitárral egészült ki a zenekar. Magától értetődő módon az egyik lényeges problémát a hangzási arányok jelentették. A technikai háttér ebben nem játszott az előadók kezére. Az akusztikus instrumentumok sokszor sajnos erőtlen és pontatlan játékát nem alátámasztották, hanem inkább eluralták az elektromos hangszerek. Ennek következtében rideggé, a szimfonikus hangzáshoz szokott fül számára már-már groteszkké vált a zenekar. Ám ettől függetlenül az is bizonyossá vált, hogy egy ilyen kis létszámú és összetételű orkesztra nem képes olyan dús, tömör hangzás létrehozására, amely az operai hangok kívánatos támaszául, hátteréül, természetes közegéül szolgálhatnának. Ahol testes lehetett volna, ott inkább csak hangosan szólt, ahol filigrán játékra lett volna szükség, ott többnyire üresen kopogott. Ily módon a váci együttes által megszólaltatott zene jobbára vázlatszerű, ritmikus alappá vált, amely mindenféle drámai erőt, hangulatteremtő és illúziókeltő képességet nélkülözött.

Hogy a mű mindemellett zajos tetszésnyilvánítást váltott ki, a rendező és az énekesek erényein túl, kétség kívül Zeller bő százhúsz éve ellenállhatatlan dallamötleteinek és annak az operetthagyománynak köszönhető, amelynek darabjai, jóllehet az érzékileg megalapozott befogadásra és megítélésre alkottattak, mégis inkább az operettpublikum kegytárgyaivá váltak.

Rendező és dramaturg:  Nemlaha György,  Szereplők:  Egyházi Géza,  Geszthy Veronika,  Szirtes Balázs,  Kovács Róbert,  Csonka Zsuzsanna,  Balázs Andrea,  Domoszlay Sándor,  Tóth János,  Kelemen Márta,  Hevesi Anna,  Horváth Tamás,  Közreműködik:  Váci Szimfonikus Zenekar,  Zenei vezető:  Barta Gábor,  Vezényel:  Farkas Pál,  Díszlet:  Szolga István,  Jelmez:  Csonka Zsuzsanna,  Koreogáfia:  Nádasdy András, Csutor Zsuzsanna