Peter Watkins: La commune (Paris, 1871)
2013.07.26.

Élő tévéközvetítés a párizsi kommünről 1871-ből – munkások és burzsoák, republikánusok és monarchisták, szövetkezetek és vállalkozások, szexisták és feministák ütköztek az esetlenségében bájos Bánkitó fesztivál egyik szegletében. A középpontban egy monumentális pszeudodoku. GYENGE ZSOLT ÍRÁSA.

Vörös lobogó leng a raklapokból álló hevenyészett kerítésen, néhány csenevész fa árnyékában ládákból összeeszkábált konyhapult, odébb két katonai sátor. A ragyogó napsütés és a közeli kis tó ellenére húszegynéhány ember (diákok, művészek, tanárok, kritikusok) az egyik sátor alatt filmet néznek és időnként társadalmi kérdésekről beszélgetnek.

A tranzit.hu által kommuna formájában megszervezett Köz vetítés című workshop középpontjában Peter Watkins kevéssé ismert, de a hatvanas évek óta legendás kísérleti filmes hatalmas opuszának, a Kommün (Párizs, 1871) című filmnek a vetítése állt. A kétszáz önkéntes participatív bevonásával készült közel hatórás pszeudodoku anakronisztikus megoldások segítségével próbálja feltárni a francia történelem e méltatlanul háttérbe tolt momentumát. Az anakronizmusoknak köszönhetően azonban nem csak a régmúltról esik szó, hanem az ezredforduló gazdasági és társadalmi viszonyai is előtérbe kerülnek.

Az 1871-ben két hónapot megélt köztársaság- és munkáspárti párizsi kormányzás történetének bemutatásához Watkins szokatlan módszert választ: két tévécsatorna közvetíti az eseményeket. Vagyis amit mi nézők látunk, az nem egy mindenhol jelenlévő szem és az eseményeket utólag elemző narrátor produktuma, hanem kamerával és mikrofonnal az esemény szereplői között mozgó riporterek kérdéseire reagáló alakok mininterjúinak sorozata. Amint az egyik bánkitavi beszélgetésben fel is merült, amennyit hozzátesz ez a módszer (nem az eseményekre, hanem az események reprezentációjára irányítja a figyelmet), annyit el is vesz belőle, hiszen ezáltal éppen az marad ki, ami a történelemkönyvekből is. Megismerjük a főbb döntéseket, a meghozott egyenlőségpárti törvényeket, csak épp azt nem látjuk igazán át, hogy a mindennapokban hogyan szerveződött többé-kevésbé működő társadalommá ez a radikális mozgalom. Mint Watkins kísérletéből is kiderül, a televízió – és ez már a médiakritika terepe – felszámolhatatlanul személyes jellegű: vagy a főszereplők hivatalos bejelentéseire, vagy az utca emberének azonnali reakcióira kíváncsi, de egyszerűen nem alkalmas az események mögött meghúzódó mélyebb folyamatok bemutatására és értelmezésére. Aminek következménye az is, hogy bár sok mindent megtudunk a Kommünről, az igazán érdekes mozgatórugókra itt sem derül fény. 

Ugyancsak médiaelméleti kérdést vet fel az a tény, hogy Watkins két csatornát, a Kommün TV-t és a Versailles TV-t (ide húzódtak ugyanis vissza a monarchisták) hoz létre, ami a saját világokba zártság feloldhatatlanságának bizonyítékává válik. Ugyanis a Versailles TV riportereit a kommünárok még a film elején elűzik, így azok csak ritkán, álruhás riporterekkel tudnak a helyszínen tájékozódni, a Kommün TV tagjai pedig természetesen nem mehetnek ki az ostrom alatt álló városból. Így aztán mindkét fél a saját álláspontját ismerteti saját, azzal már tisztában levő és azzal általában egyetértő hallgatóságával. A párbeszéd így elmarad, a párizsiak nézik a kommünárokat, a versailles-iak az arisztokratákat. 

A média kérdésein túl húsbavágó társadalmi problémákat is felvet a film. A polgárok (citoyen) egyenlőségén alapuló Kommün a választások után a gazdasági életet is a munkaerő, a termelőeszközök és a tőke szabadságán alapulva akarja megszervezni. Egy alkalommal például betekintést nyerhetünk egy öntöde munkásainak szervezkedésébe, ahonnan a tulajdonos a felfordulás hírére elmenekült, és ahol (a háború fegyverigénye miatt) muszáj megszervezni a munkát. Abban egyeznek meg, hogy mindenki beosztástól és képességektől függetlenül egyenlően részesedik a bevételből – és ezt még arra a külső megfigyelői kérdésre is megerősítik, hogy az inas ugyanannyit fog-e keresni, mint a tapasztalt mester. A jelenet (nyilván végleges válasz nélkül) felveti a meritokratikus kapitalista berendezkedés és a kommunista munkaszervezés közötti alapvető (és a történelem során legtöbbször feloldhatatlannak bizonyuló) különbséget.

A kép forrása: Bánkitó Fesztivál
A kép forrása: Bánkitó Fesztivál
Nagy teret kap a filmben a nők mozgalma, akik a férfiakéval egyenlő munka- és fizetési feltételeket, valamint szabadidőt szeretnének. Ezzel összefüggésben igen érdekes a mosoda jelenete. Az ott dolgozó nők a kevés munkáról és a még kevesebb fizetésről panaszkodnak, mikor megjelenik a tulajdonosnő, aki elmondja, hogy a gazdaság széthullásával nehéz munkát szerezni, illetve munka lenne, csak senki nem tud fizetni érte. És akkor felvetődik – mint válságban azóta is sokszor – az állami megrendelések kérdése: a tulaj azzal nyugtatja a nőket, hogy éppen most tárgyal valamelyik kerülettel, hogy megkapják a hivatalnokok és polgárőrök mosási rendeléseit.

Másik fontos kérdés a képviseleti demokráciák alapját érinti, a kommünárok ugyanis egy alkalommal a vezetők felelősségre vonásáról vitatkoznak. A Kommün egyik legfontosabb vívmánya a képviselők visszahívhatósága volt/lett volna, vagyis azt akarták megteremteni, hogy ha egy választott vezető nem azt teszi, amit megválasztása előtt ígért, akkor mandátuma lejárta előtt vissza lehessen hívni. Ez nyilván a mai képviseleti demokráciák alapproblémája is, és ezt a film sem titkolja. Ugyanis a szereplők a film háromnegyede körül először csak mintha véletlenül, aztán egyre tudatosabban a mai állapotokra vonatkoztatják a történteket. Vagyis Watkins nagyon figyelt arra, hogy a történelem ne holt dokumentum, hanem a jelenbeli reflexió helye legyen. 

Ugyancsak hatalomtechnikai kérdés a hatékonyság (mai terminológiával mondjuk menedzser állam) ügye. A Kommün vezetői között éles szembenállás bontakozik ki a katonai kérdés megoldása mentén. A kerületenként formálódó fel- és albizottságok, ilyen és olyan testületek egyszerűen képtelenek megszervezni a védelmet, gyakran még a hírek sem jutnak el a Párizs szélein található erődítményekbe, ellátásról, utánpótlásról nem is beszélve. Ezért felvetődik, hogy a vészhelyzet idejére szűkkörű, teljhatalommal rendelkező testületnek adják át a teljhatalmat, hogy az megvédje a forradalmat. A filmben és a vetítés után a helyszínen is sokat vitatott kérdés volt, hogy érdemes-e minden áron megmenteni a forradalmat (még elveinek ideiglenes elárulása révén is), vagy fontosabb az, hogy még ha el is bukik, a forradalom megmaradjon tisztának. A történelemből ismert elbukott forradalmak tömkelege azt bizonyítja, hogy a gyors paradigmaváltások fennmaradásának esélye minimális, egyetlen sikerük az lehet, ha képesek új fogalmakat meghonosítani a közéleti diskurzusban. Éppen ezért talán az elvhűség és a hősi halál hosszútávon többet érhet, mint az egyedi alternatív hatalmi rendszer megőrzése.

A felvetett kérdések fontossága ellenére nem lehet elmenni magának a filmnek az értékelése mellett, amely kapcsán a hatórás hossz érvényességének taglalása megkerülhetetlen. Maga a rendező többször nyilatkozta, hogy szerinte a film létrehozásának, forgatásának folyamata, a kétszáz önkéntes aktív részvétele, felkészülése és vitái fontosabbak, mint a nézők befogadói élménye. Viszont mi nézők vagyunk, így nem mehetünk el szó nélkül a viszonylag sok redundáns vagy kiszámítható momentum mellett. Ugyanakkor a film a bánkitavi „moziterem” kényelmetlensége ellenére is szinte végig élvezhető, minimális az olyan jelenetek száma, amelyektől a könnyebb befogadás érdekében esetleg érdemes lett volna megszabadulni. A film második része pedig határozottan érdekesebb és gondolatgazdagabb, mint az első, ráadásul a kortárs reflexiók is itt kerülnek elő a leghatározottabban. 

Watkins filmkészítői mivoltáról pedig annyit lehet elmondani, hogy a Kommün (Párizs, 1871)-ből úgy tűnik, nemigen tud történetet mesélni. A jelenetek és a képek a történtek illusztrálására vagy magyarázatául szolgálnak, de az események menetének ismertetését a rendező csak hosszú feliratokkal tudja megoldani.

A film legnagyobb erénye az, hogy lehetőséget teremt (Watkins maga workshop-szervezési javaslatokat is készített hozzá) arra, hogy az emberek ne minden fogódzó nélkül csapongva, hanem valamely konkrét dolog mentén gondolkodjanak, beszéljenek őket körülvevő és érintő problémákról. A tranzit.hu Bánkitavi kísérlete, hogy kommunába szervezve vetítse le és beszélje át a Watkins-film által felvetett kérdéseket, abból a szempontból érdekes, hogy megpróbál egy a témához legalább valamelyest közelítő közeget teremteni. Ugyanakkor – egyes résztvevők vélekedése ellenére – az, hogy helyben szedett csalánlevesből főtt teát iszunk három napig, még távolról sem jelenti azt, hogy bármilyen értelemben forradalmat csináltunk volna, vagy hogy alternatív társadalomszervezési lehetőségeket villantottunk volna fel. Ehhez ennél radikálisabb megoldásra volna szükség – mondjuk a kultúrához való jog elve mentén a jegyeladás és -ellenőrzés szabotálása révén ingyenessé tenni a fesztivált. Talán jövőre.
Szerző: Gyenge Zsolt