Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok / Budapesti Wagner-napok
2013.06.17.

Megérkezett hát A nürnbergi mesterdalnokok is a Budapesti Wagner-napokra, 130 évvel a Nemzeti Színház-beli magyarországi bemutatót, 75 évvel a Nádasdy–Failoni-féle felújítást és 54 évvel a Nádasdy–Klemperer-változatot követően. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Mint a fenti nevekből és a 300-at meghaladó előadásszámból – vagy még inkább a bemutatót követő 10 felújításból és új betanulásból – érzékelhető, a Mesterdalnokok Budapesten szinte állandóan jelen volt, és fontos volt a közönség számára – miközben Bayreuth őskorában évtizedeken át a győri Hans Richter, a mi Richter Jánosunk dirigálta az operát. Az említetteken kívül azután olyan emblematikus nevek határozták meg a darab itthoni útját, mint Nikisch Artúr, Székely Mihály, Osváth Júlia, Simándy József, Réti József vagy Oláh Gusztáv. Most azután Fischer Ádám nevét is hozzáírhatjuk a listához, ez nem lehet kétséges. S hogy ennek az előadásnak a kapcsán esetleg még ki másét, annak eldöntéséhez még időre van szükség. Mint az alábbiakból kitűnik, nekem mindenestre van egy jelöltem.

Fischer Ádám
Fischer Ádám

A premieren a nyitányt Fischer Ádám – a neki szóló lelkes taps elültével – olyan laza természetességgel és derűvel indította el, mintha nem a zenetörténet legnagyobb szabású vígoperája lett volna hivatva meghatározni az előadók és a közönség elkövetkező hat és fél óráját. Olyan vígopera, amely nem csupán az előadói, de még nézői számára is erőpróbát jelent. A nyitány hatalmas lélegzete azonban azonnal hatalmába kerített mindenkit, s bár a zenekar az első percek során még rajta-rajtakapható volt kisebb pontatlanságokon, azt máris sejteni lehetett, hogy az előadás íve és formátuma követni fogja majd a nyitány mindent elsöprő sodrása által kirajzolt ballisztikus ívet. S ez a sejtésünk fényesen beigazolódott.

Az előadás azzal váltotta meg a belépőjegyet a Wagner-fesztiválra, hogy – amint ehhez az összes további produkcióban hozzászoktunk – az énekesek között nem akadt gyenge pont, a szükségszerűen létező leggyengébb láncszem is az elsőrangú kategóriájába tartozott. Nincs a világon olyan opera-előadás – vagy vonósnégyes, vagy tánckar – amely teljesen egyenrangú művészekből állna. De igenis nagyon nagy különbség, hogy a jók sorát egy-két gyengébb teljesítmény árnyékolja-e be, vagy egy két-három világító erejű alakítás teszi felejthetetlenné.

James Rutherford
James Rutherford


Ebben az esetben azt a három szereplőt, akiknek a történetéről, kapcsolataik fejlődéséről az opera tulajdonképpen szól, tehát Hans Sachsot, Stolzingi Walthert és Évát három olyan énekes játszotta, akik a csillagos elsőrangú – vagy, az Évát alakító Annette Dasch esetében talán az egyszerű elsőrangú – kategóriát képviselték. A fiatal angol baritonistából, James Rutherfordból Sachsként az első pillanattól kezdve valamiféle melegség áradt – ez az érzés sikerrel ellensúlyozta azt a hendikepet, hogy fiatalabb énekesként kellett partnerénél, Klaus Florian Vogtnál (Walther) egy nemzedékkel idősebb figurát megjelenítenie. Rutherford hangképzése eleinte némileg mesterkéltnek, különösnek hatott –, ám ez a darab folyamán egyre mellékesebbé vált, ugyanis ezzel a hanggal egyrészt tökéletesen bánt, s teljes terjedelmében kiegyenlítetten szólt; másrészt pedig színészként, alakításának belső súlyával tökéletesen és teljes jelentőségében tudta megformálni Sachs alakját, a bölcs, felelős és adni képes reális ember legfontosabb wagneri megtestesülését. Elsősorban neki köszönhető, hogy a harmadik felvonás meggyőzően torkollott megtisztulásba és katarzisba.

Klaus Florian Vogt pontosan azt a Waltert formálta meg, akit elképzelünk: a hősszerelmest és a lírai költőt; versenydala valóban a szerelem apoteózisává vált, minden béklyót szétszakító hatalmából egy hangnyi sem maradt elrejtve a partitúrában. Alakja maga volt a nemesség, tökéletesen hihető volt, hogy a büszke Éva első látásra belészeret. Vogtnak a hangi alapkaraktere – ahogy az egy Wagner-tenorhoz illik is – a tiszta, érces éneklésmód, ami a figurának tökéletesen meg is felelt, de a harmadik felvonásban nyilvánvalóvá váló hangi indiszpozíciója érzésem szerint összefügghetett ezzel a saját erőforrásait nem kímélő technikával.

Annette Dasch Évája mindenesetre kifogástalan volt hangilag, és magas színvonalú zeneileg. A csillagot azért vitatnám el tőle, mert Éva alakja, kivételes varázsa és átszellemültsége nagyjában-egészében hiányzott kissé jellegtelen alakításából, s mozgásában is mindvégig éreztem valami finom diszharmóniát, valami olyasmit, amit tenyeres-talpasnak talán nem lehet nevezni, de mégiscsak zavaróan hatott.

Anette Dasch
Anette Dasch

A legnagyobb élményt azonban a Nürnbergi nagy karakterszerepeinek legszeretetreméltóbbja, Dávid szerezte számomra, pontosabban a szerep megszólaltatója, Uwe Stickert. Az ő alakítása és éneklése az, amit szívesen nevezek világító erejűnek, s ily módon róla gondolom azt, hogy a hatalmas operát mindvégig teljes gazdagságában megértő és kibontó, valóban nagymesteri erővel vezénylő Fischer Ádám teljesítményével egy sorba állítható. Uwe Sticker mintegy csak bónuszként „hozta” nagyszerűen Dávid csetlés-botlásaival együtt is szívmelengető alakjának minden rezdülését. S még csak nem is az egészen különleges szépségű és tisztaságú lírai tenor hang fogott meg elsősorban, hanem az éneklésnek az a szavakkal nemigen érzékeltethető belső egyensúlya, gondossága és tökélye, kiegészülve a lehető legmagasabbrendű szövegformálással, amit képtelenség bárkitől is elvárni, ám ha jelen van, akkor pontosan tudjuk, hogy a zene, a művészet legnagyobb titkai nyilvánulnak meg előttünk, gyarló hallgatók előtt. Remélem, hallani fogom őt még Taminóként, Rodolphe-ként vagy evangélistaként is.

A minden ízében szuggesztív és elbűvölő előadás legnagyobb pillanata számomra a kvintett volt, amely a maga szívbemarkoló mélységével lényegében a verekedésig bezárólag a teljes komédia valódi tétjét és komolyságát fogalmazta meg.

A további fontosabb szerepek közül Eric F. Halfvarson Pognere egy csöppet talán öblögetős, de kellően súlyos és komoly volt; Magdalénából Gudrun Pelker csodálatosan plasztikus és élettel teli figurát formált; Sebestyén Miklós Kothnere igen kontrollált és figyelemreméltó volt, de a legzseniálisabb „mellék”-szereplő bizonnyal a Beckmessert éneklő Bo Skovhus volt: ő a fergeteges és elemien tehetséges komédiázást egyesítette a lehető legimponálóbb hangi és zenei teljesítménnyel.

Az MR szimfonikusok a tőlük megszokott nagyszerű formában játszottak, s külön dicséret illeti az MR Énekkarból és a Nemzeti Énekkarból egyesített kórus rendkívül meggyőző hangzását, precizitását, no és messzemenően profi színpadi szereplését. Michael Schulz rendezéséről és Dirk Becker korabeli festmények tablóit a középpontba helyező díszleteiről dicsérőleg annyit mondhatunk: funkcionalitásuk és egyszerűségük hivalkodás nélkül szolgálta az előadást.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2013. június 15.