Három előadás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál
2013.06.03.

Jó és rossz színház között jobbára annyi a különbség, hogy a szóban forgó intézmény hogy tekint közönségére: gondolkodó vitapartnerként vagy üresfejű birkaként. A marosvásárhelyi színház jó. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

„Színházba nem azért járok, hogy még nyomorultabban érezzem magam, hanem azért, hogy jól szórakozzak.” – mondja az egyszeri néző például Győrben. Azért éppen ott, mert a Győri Nemzeti Színházzal kapcsolatban rengeteg a személyes tapasztalatom. A győri néző nem kóros ízléstelenségben szenved, amikor ezt állítja, hanem némi információhiányban. A kínálat határozza meg a keresletet, bizony, nem pedig fordítva.

Marosvásárhelyen más a helyzet. A Tompa Miklós Társulat nem törődik azzal, hogy a közönségnek mi volna a kényelmes. Ha kényelemre vágynak, kapcsolják be a kereskedelmi csatornák egyikét vagy üljenek be a moziba valami limonádéra. Problémákkal konfrontálódni sosem kényelmes, ellenben nagyon is szükséges, a színháznak feladata van, mint a többi művészeti ágnak is. Röviden: erre az evidenciára talált rá a vásárhelyi színház.

László Csaba, Meszesi Oszkár. Fotó: Bíró István
Mélyben. László Csaba, Meszesi Oszkár. Fotó: Bíró István
Az Éjjeli Menedékhelyet (az előadás címe itt: Mélyben) például egy rendkívül markáns és következetes koncepció szerint állította színre Keresztes Attila. Persze attól, hogy a vér megállás nélkül fröcsög, még nem feltétlenül jó egy előadás, de pszichotrillert csinálni Gorgij szövegéből tulajdonképpen mégiscsak érvényes és adekvát. Luka (László Csaba) itt egy hatalmas, fehér plüssnyuszi, aki már a színház előterében megjelenik kartontranszparensével. „Isten néma, de hall téged” – hirdeti a tábla, de a drámaszöveget ismerve már ekkor biztosak lehetünk benne, hogy nem, még csak nem is hall. Erre a tényre erősít rá a rendezés is, ami azért szakralizálja az előadást, hogy utána deszakralizálni tudja: a nyúljelmeznél például direktebb és könnyebben dekódolható színpadi jelet nehezen tudnánk elképzelni, ám mivel László Csaba Lukája egy játékboltból szabadult plüssnyuszi, gyáva, tehetetlen és mamlasz, az ikonográfia mélyen ironikussá válik.

Mélyben. Bokor Barna, Gáspárik Attila, Gecse Ramóna, Korpos András, Mészáros Ibolya, László Csaba. Fotó: BíroIstvan
Mélyben. Bokor Barna, Gáspárik Attila, Gecse Ramóna, Korpos András, Mészáros Ibolya, László Csaba. Fotó: Bíró István
A rendezési elv egy másik fontos és roppant izgalmas aspektusa, hogy megsokszorozza a színpadi akciókat. Ez is a szakralizáció/deszakralizáció tengelyén történik, hiszen az egész baloldali falat elfoglaló tükör ugyanúgy torzítja a benne megjelenő emberi testeket, ahogy a tér első harmadát elfoglaló pocsolya. Luka gesztusrendszere is ezt az elvet követi, úgy azonosul az egyes szereplőkkel, hogy finoman, alig észrevehetően megismétli azok mozdulatait.

A Mélyben tere hatásvadász, ám mégis gondolatébresztő képekkel operál: a díszlet egy lepusztult barokk kastély, ami magában hordozza egy régi, virágzó korszak nagyságát, annak visszafordíthatatlan pusztulását. Mintha csak a versailles-i kastélyt látnánk romokban, hatalmas, tekintélyt parancsoló méretei azonban egészen apróvá, és éppen ezért kiszolgáltatottá teszik a benne megjelenő szereplőket. A háttérben óriási kapu, ami egészen az előadás végéig zárva marad, a szereplők közben az ablakokon keresztül közlekednek. Az utolsó képnél a hatalmas ajtó kitárul, mögötte egy akasztófa kötele lóg, amire a színész (Bányai Kelemen Barna) felakasztja magát. Öngyilkossága tehát nem az ő szabad választása, a kötél már ott lóg, nem ő teszi oda. A háttérben hófehér, vakító fény, ragyogó köd, végtelen univerzum, amiben semmi sem látszik, talán nincs is ott semmi. Luka nem tűnik el a színről, csak a szereplők zárt világából lép ki, az ajtó mögött a fölre ül, háttal nekik, háttal nekünk, mozdulatlanul mered a fehér semmibe.

Két lengyelül beszélő szegény román. Tollas Gábor, NagyDorottya, Benedek Botond, Fotó: Bartha László.
Két lengyelül beszélő szegény román. Tollas Gábor, Nagy Dorottya, Benedek Botond, Fotó: Bartha László.
Az előadásban rengeteg a vér és a brutalitás, de nem öncélú, sokkal inkább esztétikus. A testre, annak sérülékenységére és végességére hívja fel a figyelmet. És ugyanúgy szakrális felé törekszik, hogy később megsemmisítse azt, mint az előadás más szegmensei. Anna (Tompa Klára) például egészen haláláig magatehetetlenül fekszik egy zongorán, szövege egyáltalán nincs, mozdulatlan, mintha már rég halott lenne. Halálakor viszont feláll a zongora tetején, mintha kiszállna testéből a lélek, a jelenet transzcendens jellege a giccshez közelít. Ezt a pillanatot teszi semmissé, ami ezután történik: Klescs (Meszesi Oszkár) halott feleségét a műhelyébe viszi, amit a színpad bal hátsó sarkában csak kicsit áttetsző műanyag fal választ el a nézők tekintetétől, az mindenesetre jól látszik, hogy a férfi darabokra vágja a nő testét flexszel. Később kis szobrot épít belőle, lélek nincs, a testtel pedig bármit meg lehet tenni, a létnek nincs folytatása vagy következménye.

A Tompa Miklós Társulat másik roppant izgalmas előadása a Két lengyelül beszélő szegény román. Dorota Masłowska darabját már láthatta a magyarországi közönség a Katona József Színházban, a problémafelvetés Erdélyben viszont sokkal erősebb, keményebben hangzanak azok a mondatok, amik már Budapesten is kemények voltak: „Ez rosszabb, mint Románia!” vagy „Azt mondják, Románia szar. A gyerekek szart esznek az utcán.” 

Míg a Katonában Kovács Dániel filmes roadmovie-t jelenített meg a színpadon, és két főszereplője, Dankó István és Borbély Alexandra valóban rémesen szakadtnak és ápolatlannak tűnt, addig Theodor Cristian Popescunál egy soha véget nem érő drogos buli képeit látjuk, üres tánctérrel közében, színes neonfényekkel a tér négy oldalán. Benedek Botond és Nagy Dorottya – bár folyamatosan szabadkoznak öltözetük miatt – valójában egy kicsit sem térnek el kinézetükben a többi szereplőtől. Miért is térnének el? Hiszen itt mindenki román állampolgár, tehát a drámaszövegből kiindulva mindenki el is van veszve.

A szép lassan csordogáló események után az előadás legvégén meglepő dolog történik: a befejezhetetlennek tűnő rémálomnak véget vet egy népviseletbe öltözött, román, férfiakból álló néptánccsoport bevonulása. Katonásan, fenyegetően menetelnek, betöltik az egész színpadot, ami – mivel eddig csupán négy színész játszott rajta – teljesen meg is változtatja a teret. Táncuk hangos és elemi erővel hat, elnyom, de egyben fel is szabadít, erőnek erejével vet véget annak a talajvesztett ürességnek, amiben eddig a szereplők a helyüket keresték. Bizony, román rendező is reflektálhat a múltbéli traumákra, kell is neki, ha azok a jelen mindennapjait határozzák meg. Ez az utolsó kép tökéletesen helyre teszi a két magyarul beszélő szegény román (vagy fordítva, ahogy tetszik) másfélórás szenvedéstörténetét, hiszen lengyelekről itt szó sem esik.

A Gézagyerek. B. Fülöp Erzsébet, Sebestyén Aba. Fotó: Bartha László.
A Gézagyerek. B. Fülöp Erzsébet, Sebestyén Aba. Fotó: Bartha László.
A Mélybenhez hasonlóan Isten hiányát tematizálja Háy János A Gézagyerek című drámája is Rusznyák Gábor rendezésében. Rusznyák a vásárhelyi előadását adaptálta tavaly Miskolcra, s bár nem kétséges, hogy a két társulat két egészen különböző hangon szólaltatta meg Háy szövegét, az előadás megduplázása mégis költség- és energiatakarékos megoldásnak tűnhet. 

Ennek ellenére A Gézagyerek vitán felül izgalmas produkció. Terét egy hatalmas sakktábla uralja, melynek egyes négyzetei kiemelkednek, mások el vannak süllyesztve a földszinthez képest. A szereplők fölött egy mobilis vashuzal forog, amit Géza halott apja mozgat, miközben némán szemmel tartja az eseményeket. A huzalon kampók lógnak, amin – kicsit talán túl direkt módon – szimbolikus tárgyak függnek: régi családi fotók, ablakkeret, plüsskutya, kalács stb. És megjelenik persze a szék is, egy kiszuperált buszos bőrszék, amit egészen magasra fel lehet húzni, ahol egészen olyannak tűnik Géza, mint egy isten.

A három előadás közül ez volt az, amiben a vásárhelyi színészek leginkább meg tudták mutatni saját magukat. Háy szövege és Rusznyák rendezése nagy teret enged a színészeknek. Banda Lajos (Tollas Gábor) és Herda Pityu (Sebestyén Aba) dialógusai a kilátástalan, beletörődött monotonitást jelenítik meg, és félelemmel teljes csodálatot, szeretetet és undort, amit Géza mássága iránt éreznek. B. Fülöp Erzsébet Vizikéje androgün véglény, aki úgy ugrál, úgy nyújtogatja a nyelvét, akár egy béka, aki annyira idegen, hogy mikor a kocsmában megalázzák a férfiak, képtelenek vagyunk sajnálni. Rózsika nénit játszva Berekméri Katalin a szemünk előtt öregszik hozzá szerepéhez. Egyre szomorúbb, egyre összetörtebb, egyre üresebben bámul maga elé, rövid idő után függesztjük fel hitetlenségünket, és elfogadjuk, hogy ő Gézagyerek idősödő édesanyja.

A legösszetettebb alakítás persze Gézáé, autistát játszani egy jó színésznek igazi ziccer – tudjuk ezt az Esőember óta. László Csaba nagyon aprólékosan és visszafogottan alakítja Gézát. Lelkes, elégedetlen vagy szomorú, nem is annyira fogyatékkal élőt, sokkal inkább egy gyermeket jelenít meg a színpadon, aki felnőtt testbe van zárva, s ettől lesz élő, ettől nem válik ripacskodássá játéka.

A Tompa Miklós Társulat e három előadása impozáns képet festett az idei színházi évadról. Nem világmegváltó vagy paradigmaváltó előadások ezek, viszont ékes bizonyítékai annak, hogy olyan városban is lehet jó színházat csinálni, ahol ez a korábbi színházi hagyomány alapján nem evidencia. Győrnek (még mindig gyűjtőfogalomként használom) is hasonlókat kívánok.
Szerző: Puskás Panni
Cím:  Mélyben,  Szerző:  Maxim Gorkij,  Fordítás:  Gábor Andor,  Rendező:  Keresztes Attila,  Szereplők:  Gáspárik Attila,  Gecse Ramóna,  Mészáros Ibolya,  Tollas Gábor,  Korpos András,  Meszesi Oszkár,  Tompa Klára,  Varga Andrea,  Nagy Dorottya,  Ördög Miklós Levente,  Bokor Barna,  Galló Ernő,  Bányai Kelemen Barna,  László Csaba,  Bartha László Zsolt,  Orbán Zsolt,  Rendezőasszisztens:  Csép Zoltán,  Díszlet:  Fodor Viola,  Jelmez:  Bianca Imelda Jeremias,  Zene:  Boros Csaba,  Cím:  Két lengyelül beszélő szegény román,  Szerző:  Dorota Masłowska,  Fordítás:  Pászt Patrícia,  Rendező:  Theodor Cristian Popescu,  Szereplők:  Nagy Dorottya,  Moldován Orsolya,  Benedek Botond e.h.,  László Csaba,  Tollas Gábor,  Közreműködnek:  Maros Művészegyüttes táncosai,  Díszlet és jelmez:  Dobre Kóthay Judit,  Zene:  Vlaicu Golcea,  Fények:  Lucian Moga,  Rendezőasszisztens:  Sugó Erzsébet,  Cím:  A Gézagyerek,  Szerző:  Háy János,  Rendező:  Rusznyák Gábor,  Szereplők:  László Csaba,  Berekméri Katalin,  Tollas Gábor,  Sebestyén Aba,  Ördög Miklós Levente,  Györffy András,  Tatai Sándor,  László Zsuzsa,  Szabadi Nóra,  B. Fülöp Erzsébet,  Korpos András