Kemény István-est / Literárium – Kortárs írók a Müpában
2013.03.18.

A Müpa Kemény István-estje nem kínált izmos igazságokat, nagy megfejtéseket. Jóval tisztességesebb este volt ennél. Aki Kemény világában kicsit is otthonosan mozog, nem lepődött meg ezen: Kemény költészete, prózája és Kemény maga is jóval tisztességesebb annál, minthogy megkíséreljen univerzális válaszokat adni. NÉMETH BÁLINT ÍRÁSA

Az este tisztességes jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a beszélgetés például időnként kifejezetten döcögősre sikerült. Sejthető persze, hogy Kemény István nem tartozik a fáradhatatlanul anekdotázó karakterek közé, akikből megállíthatatlanul ömlenek a történek. Ezt figyelembe véve is szembetűnőek voltak az alkalmankénti megtorpanások, a hosszú kérdésekre adott rövid válaszok – ez azonban az esten felkínált bőséges egyéb ingerek (versek, dalok, filmrészletek) miatt sem vált túlontúl zavaróvá, másrészt jól kidomborította az est beszélgetős részeinek egyszeri és megismételhetetlen, jó értelemben esetleges jellegét. Az esetleges jelleg ugyanis azt jelenti, hogy nincs elpróbált és mechanikusan alkalmazható koreográfia, feltétlen garancia az ilyen beszélgetések sikerére, amennyiben siker alatt, mondjuk, a pergő társalgást vagy a hatásos pillanatokban bekövetkező bölcs hallgatásokat értjük.


 

Ha ez a fajta siker el is maradt, azért elég sok mindent megtudhatott Keményről az, aki eddig nem ismerte túlzottan a szerzőt és munkásságát. A kérdező Winkler Nóra részéről látszott az igyekezet és az érdeklődés, faggatózásai során azonban ügyesen kerülte el a túlzottan intim hangot. Beszélgetésükből kiderült például, hogy csöppent Kemény István a Kolorádó Kid című 56-os tematikájú Vágvölgyi B. András-filmbe – meg is tekinthettük azt a jelenetet, ahol Keményt bilincsben vezetik el és egy autóba tuszkolják. És persze be is börtönzik, így tehát - jegyezte meg Kemény ironikusan - egy kicsit ő is ült 56-ért.

 

 

 

Aki még nem tudta volna, most megtudhatta azt is, hogy Kemény éveken keresztül írt dialógusokat a Barátok közt szappanoperába – alkalmazott irodalom, mondta elegánsan a szerző, és remélhetőleg senki nem csodálkozott azon, hogy még a kortárs írókban-költőkben is ott van időnként a késztetés, hogy meg kellene élni valamiből.

 

 

 

Hallhattunk továbbá osztálytalálkozókról (természetesen az Egy nap élet című vers apropóján), kibeszélt és kibeszéletlen benyomásokról, Kemény „lustaságáról”, melynek jó ellenszerei a határidők. A szövegek kapcsán a kérdező időnként őszinte rajongásának is hangot adott (például a Bújócska fénymotívumát kiemelve), amit Kemény aztán szimpatikus zavartsággal fogadott.

     
Kemény István
Kemény István

Ha a beszélgetés vezérfonalát kellene kiemelni, talán a közép-európai férfisors kérdésköre lenne az, mely problémaegyüttes változatos formákban, implicit vagy explicit módon az egész estét végigkísérő talányként volt jelen. Ezzel kapcsolatban Winkler Nóra a Kedves Ismeretlen című regény egy markáns és számára meghatározó részletetét-képét idézte fel: férfiak állnak az erkélyen, cigarettáznak, nagy terveket szőnek, és mégsem történik aztán semmi. Maradnak a nagy tervek, maradnak a cigarettázások, és – Kemény szavaival – a „majdnem megvan” szomorú, hosszan tartó bizonyossága.

Ez persze, mondja erre Kemény, talán másutt, például Nyugat-Európában is hasonlóan működik. Ugyanúgy kimennek a férfiak az erkélyre, ugyanúgy terveket szőnek, talán csak jobbfajta cigarettát szívnak. De akkor vajon mitől lesz a felidézett jelenet (ha a jobbfajta cigarettát képzeletben rosszabb fajtára cseréljük) mégis specifikusan közép-európai? Nincs egyértelmű megfejtés, persze. Érezzük, nem csupán a jólétről van szó. Talán – Kemény szavaival – a „majdnem megvan” érzete, ez a szomorú, hosszan tartó bizonyosság lehet a kulcs.

Érdemes itt felidézni azt a történetet, ami az első Kemény által meghívott vendéggel, Drótos Tóth Gábor jogásszal, képzőművésszel folytatott beszélgetésből körvonalazódott. Régi ismerősök ők ketten, s mikor Kemény megnyitotta Drótos Tóth kiállítását, cserébe azt kérte, fessen neki egy biztos pontot.  Drótos Tóth annyira komolyan vette a feladatot, hogy még az ELTE görög tanszékét is felkereste az archimédeszi pont ügyében. A mű végül elkészült, meg is nézhettük, tovább is gondolhattuk, s talán A királynál című új Kemény-könyv A távoli Olümposz című versének bizonyos fejtegetései is eszünkbe juthattak, mely szöveg beszélője épp az Archimédesz-pont után kutakodik, látszólag fáradhatatlanul, de sikertelenül, vagyis majdnem sikerrel.

Jó választásnak bizonyult a másik vendég, Mezey Katalin is, aki a diákírók és diákköltők évenkénti találkozóját szervezi Sárváron. A kortárs irodalmi élet sok fontos szereplőjéhez hasonlóan Kemény költői indulását is jelentősen befolyásolta a sárvári találkozó. Olyannyira erős baráti-szakmai kötelékek alakultak ki itt, hogy hosszú évekig-évtizedekig jártak még össze rendszeresen egymás friss szövegeit megvitatni az először ott találkozott irodalmárok. A Budapesten üzemelő kör működtetésében Mezey és Kemény is kulcsszereplő volt, hogy aztán a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején Kemény zsűritagként térjen vissza Sárvárra.

A vendégek jelenléte jótékonyan hatott az este ritmusára, s ha valakinek még emellett is hiányérzete lett volna, az elmerülhetett az est egyéb elemeinek élvezetében. A Fekete Ernő előadásában elhangzó versek, mint a már említett Egy nap élet, vagy a John Anderson éneke, illetve a közönségből némi derültséget kiváltó, rémes (mert rémekkel operáló) A mi napunk  meggyőzően szóltak.

Az estet jól összeválogatott zenei betétek kísérték: francia sanzont éppúgy hallhattunk, mint megzenésített Kemény-verset, vagy a Kex Pirosmadár című szerzeményét. A dalok Záhonyi Enikő és Simon Attila kitűnő előadásában szólaltak meg. Végül – Kemény számára meglepetésként, és persze a John Anderson énekére is rímelve – a Burns-féle John Anderson, szívem John is elhangzott, méltón zárva le a majd’ kétórás, ám így sem megterhelő műsort.

Ha azt mondom, apróbb hibái ellenére (sőt: apróbb hibái miatt) is szerethető este volt, az nem csak frázis, mert azzal a szilárd elhatározással távoztam, hogy most akkor tényleg keresni kellene valami biztos pontot (különösen, hogy a biztos pont, láthattuk: létezik). Legyen egy ország, itt vagy Nyugaton, egy város, legyenek emberek benne, menjenek az erkélyre időnként, szívjanak cigarettát, jobbat vagy rosszabbat. Lehessen tervezni, aztán úgyis lesz, ami lesz.

Helyszín:  Művészetek Palotája,  Időpont:  2013. február 18.