Lackfi János: Milyenek a magyarok?
2013.01.18.

Lackfi János az egyik legtermékenyebb író a kortárs magyar irodalomban. Elég csak az elmúlt másfél évben kiadott három kötetre (vers, próza, esszé) és a melléjük felsorakozó negyedikre, a Milyenek a magyarok? címűre, idén az Aegon művészeti díjra is esélyes gyűjteményre gondolni. AYHAN GÖKHAN ÍRÁSA.

A könyv ismertetése előtt nem árt egy rövid kitekintést tennünk a magyarok tulajdonságai, viselkedési formái, jellemzőinek megismerése köré szerveződött, a magyarok megfejtésére specializálódott, az elmúlt években kiadott, eltérő színvonalú könyvek széles piacán. Az Urál távoli, zord időjárású vidékéről jött magyarokat a kezdetektől az állandó identitáskeresés, a helyük kijelölése Európában fűti kívül-belül, történelmi-politikai lépéseik is nagyjából erről tanúskodnak: a Nyugathoz tartozni akarás vágya, a szomszéd népekkel szembeni felsőbbrendűség érzése mind megtalálható a magyarokról szóló hiedelmek palettáján. Az ezekből következő előnyök és hátrányok, ütközések és ütköztetések képezik a gerincét számos, a kérdéssel foglalkozó írásnak, könyvnek. 


 
2011-ben a Kalligram Kiadó jóvoltából kiadott könyv, a Mi a magyar most? tett kísérletet esszék formájában a magyarok problémáinak, hibáinak elemzésére. A könyvet – mint az gyakran előfordul a magyarokról írt könyveknél – sok magyar rosszul fogadta, elutasítóan reagált, a lényeg felett elsikló tekintettel.

Folytatásképp említsük meg – bár nem könyvről van szó – Kertész Ákosnak az amerikai Népszavában közzétett, több ponton problémás, feszültséget keltő cikkét, amiben a magyarokat genetikailag alattvaló népnek, szolgalelkűnek nevezte a szerző. A cikk megjelenése után a magyarokról az is kiderült, hogy az észérvek és a megfelelően alátámasztott véleménynyilvánítások helyett előszeretettel tesznek rosszindulatú megjegyzést mások, ez esetben a szerző származására, továbbszítva ezzel a körülöttük sokszor indokolt nemzetközi ellenszenvet. A Kertész-cikk után felhozható példának egy másik Kertész, a Nobel-díjas Kertész Imre tavaly megjelent, Mentés másként című naplókötete. Ebben több, nem épp kellemes, sajnos tökéletesen megindokolt okfejtés olvasható a magyarokról és általában Budapestről, a Magyarországon élés jellegéről, a vakon vagdalkozó, a magáét fújó szélsőséges magyarokból újabb megütközést váltva ki ezzel.  

Lackfi János kötete egészen másképp közelít a kérdéshez, az elsőre műfajilag nehezen kategorizálható írások majd’ mindegyikében a humor a bármikor elsüthető tartalék fegyver, főképp, ha nem akarjuk, hogy a szövegek csupaszon is szemlélhető témái lefegyverezzenek. Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kábellopás, az alkoholizmus, az adócsalás önmagukban, a valóság terepasztalán elkeserítően lehangoló témák. A puhakönnyű, csevegő stílusban megírt írásoknak nem kiemelt célja az egymástól többé-kevésbé eltérő problémák okoskodó megmagyarázása. Végre egy olyan könyv a magyarokról, ami nem megmagyarázni akar valamit, nem érdemi megoldások nélkül akarja tudatosítani a bajok nagyságát és nem is a saját véleményét akarja rákényszeríteni az olvasóra. Lackfinak nincs szándékában a jelenségek okainak feltárása – szépíróként ez nem is rá tartozik – egyszerűen színesebben kívánja láttatni a Kárpát-medencében több száz éve élő népet, a magyart, és azt a néhány, csak a magyarokra jellemző szokást és – némi jóindulatú szarkazmussal nevezzük így – hagyományt. 

A szerző nem bújik ki a magyar mint gyűjtőfogalom alól – nem távolodik el, ahogyan az említett Kertész Ákos – és a magyar ember figurájával ábrázolja magát a könyvben. Ez a magyar ember dühöngő bosszankodás, nyugdíjas, reklámszatyor-színű sopánkodás nélkül elmondja, amit látott és tapasztalt, így például azt, hogy milyen is hazájában a húsvét, hogy miként élvezi más magyar ember az idegen nyelven nem beszélés előnyeit külföldön, vagy azt, hogy a nyugat-európai államok lakóival szemben a magyar szeret pletykálkodni, a szomszédjának elmondani búját-baját. Szemléletes a következő kis története: „Finnországban például egy folyócska két partján egy-egy csónak várta az átkelni kívánókat. A magyar embernek elmagyarázták, hogy ha valaki átkel a vízen, nem csak egyszer kell megtennie az utat, hiszen először átevez a túloldalra, majd visszavontatja a másik csónakot, végül pedig harmadszor is átkel, és csak ekkor folytathatja útját. – És mi van - vetette közbe a magyar ember otthoni beidegződéseire hagyatkozva -, hogyha valaki nem viszi át a másik csónakot? –Az lehetetlen - fejtegették türelmesen a finnek-, hiszen akkor az utána jövő nem tudna átkelni a folyón.” 

Lackfi könyve természetesen nem merül ki a hibák felemlegetésében. Egyes részek olvasásánál, továbbra is a derű mentén haladva tovább, a magyarok igazán jól érezhetik magukat, főleg ahol a magyar találmányokról vagy a magyar tudósokról ír. Rég olvastam ennyire könnyeden, bájosan, már-már rutinból megírt, ugyanakkor ólomsúlyú, kátránysötétben gubbasztó témákkal megrakott és messzemenő következtetések levonására késztető könyvet a magyarokról. Lackfi sokszor a közismert, évtizedek óta a magyarok periódusos rendszerén virító elemekkel kísérletezik, megpróbál egy új, érdekes vegyületet összehozni, ez néha frappánsan, emlékezetesen sikerül, néha meg az egész nem több a közhely-téma megismétlésénél. Íme egy, amikor sikerül: „A létező szocializmus idején az a mondás járta, hogy az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Az 1990-es évektől kiderült, hogy az egész magyar társadalom előtt csak ez a két út áll.” 

Kisebb sztorik, anekdoták, viccek színesítik a könyvet, a szerzőnek arra is van ereje, hogy kultúrtörténeti és történelmi kalandozásokat tegyen, további érdekességeket hozva felszínre a saját nemzetéről. Itt egyszer-egyszer téved, például a Dugovics Titusz alakja körül kialakult legenda, ami a törökkel lezuhanó Tituszt a hősök panteonjába emelte, mára megroskadni látszik. 

A kötet nem kockáztat sokat, de amit vállal, azt sikeresen véghezviszi, tudniillik a magyarokról az idegszálig ható tapasztalatainkon keresztül eddig kialakult véleményünk, meglévő ismereteink, felemás benyomásaink megerősítése, igazolása a Milyenek a magyarok? című könyv. És aki ezek után még mindig nem tudja, hogy a magyarok tulajdonképpen milyenek, annak a könyv figyelmesebb újraolvasását javaslom.
Szerző: Ayhan Gökhan
Szerző:  Lackfi János,  Cím:  Milyenek a magyarok?,  Kiadó:  Helikon,  Kiadás éve:  2012,  Terjedelem:  136 oldal,  Ár:  2490 Ft