Hullámtörés / Pesti Magyar Színház, POSZT 2008
2008.06.11.

A stúdiószínpad terének közepét forgatható plexiláda uralja: különös módon éppen az intimitást és a halálközelséget emelik az áttetsző dobozba. Az ösztönök és a félelmek üvegbőrrel határoltak, de a burok alatt felerősödve lüktetnek. HALÁSZ GLÓRIA KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele
Béres Ilona és Soltész Bözse

A melodrámát, amelyben egy fiatal lány ápolja megbénult olajgyári munkás férjét, szikár távolságtartással, mégis gazdag karakterrajzzal ábrázolják a Lars von Trier azonos című filmjéből (és Vivien Nielsen színjátékából) készült előadásban. A fenség és a brutalitás egyaránt tiszta és kommentár nélküli. Imponáló, hogy a szereplők szenvedése nem válik szenvelgéssé, a főhős áldozathozatala és megdicsőülése giccses hatásossággá.

Soltész Bözse az előadásban. Szkárossy Zsuzsa felvétele
Soltész Bözse

Az egyszer levegősen tág, máskor fullasztóan beszűkülő világos díszlet (tervező: Szlávik István) az Istennel társalgó Bess (Soltész Bözse) lélekváltozásait (is) mutatja. Mintha a színpadra ültetett világ az egyre romló, de a mélyben romlatlan lány szemszögéből volna megfestve: a zárlatban már mocskos események hátteréül is a piszkosfehér tolóajtók steril felszíne szolgál, a lélek rothadása magától értetődően van kitéve a lélektelen közegben. Bess elhagyva áll az ürességben, a környezet nem nyújt számára kapaszkodót, puritánságával az ifjú feleséget kitagadó közösség hidegségét, a közbefogott plexikocka átlátszóságával a lány mocsoktalan lelkét is mutatja. Bess a kérdőjeleket nem a világ, hanem az Úr számára tartogatja, férje kérését követve önként darálja be magát a prostitúció malmába. A környezeten túl stilizáló elem kevés van: példa még erre a Besst halálba utaztató Halász (Jegercsik Csaba) krisztusi figurája és a lány vérpatakos baletté koreografált halála.

A játék elején (és a templomi jeleneteknél) a nézőtér kiegészül egy széksorral, ahol a játszók ülnek. Kérdés, hogy a nézőtér nyúlik egy sort, és a nézők is tagjaivá válnak a Besst végül kitaszító közösségnek, vagy a játszók lesznek nézővé, akik így kívülről szemlélik a történéseket. Az első megállapítást erősíti, hogy a beszédeket a nézői tekintetet keresve mondják, Jan (Fillár István) és Bess esküvőjén süteménnyel kínálják a közönséget (utóbbi gesztus leválik az előadásről). Lars von Trier filmjeinek visszatérő problémája a közösség szabályai ellen feszülő egyén elpusztulása. Időtlenné teszi a mesét, ha a közösség részeként mi magunk is elítéljük tettéért a lányt, hiszen így nem kevesebbet mond ki, mint a világ ostoba és állandó közönyét. Nem utolsósorban a miénket is. Ellentmond ennek, hogy szavazatunkat nem kérték, és nyilvánvalóan az áldozatot hozó és áldozattá váló Besszel vállalunk közösséget. A két mechanizmus kioltja egymást: alighanem csupán formai megoldásról van szó.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele
Jelenet az előadásból

Bess vérvörös ruhát (jelmez: Tordai Hajnal) kap búcsúajándékként az olajfúró toronyra távozó Jantól, amely skarlát bélyegként emeli ki ezután a szürke és vádló tömegből (megelőlegezve elzüllését és véráldozatát is). A balesetet szenvedett Jan azt kéri feleségétől, hogy adja oda magát más férfiaknak, majd számoljon be neki az aktusokról, hiszen ő többé nem tudja boldoggá tenni. Nem a perverzió, hanem a (szintén önfeláldozó) lemondás utalja erre, hiszen minden költött vagy valós szexuális élmény meséje kínozza a férfit.

Mivel Bess az Istennel folytatott szinte kötetlen párbeszédeiből megtudja, hogy férjét az ő, szerelemből fakadó akaratossága hozta haza és sújtotta betegágyba, áldozatnak szánt közösülések sorával kívánja jobbra fordítani Jan állapotát. Halála nem a társadalmi (sőt: anyai) közöny eredménye, férje iránti szerelme akkor is biztos pusztulásba űzte volna, ha nem közösítik ki (hiszen a brutális tengerészek végzik ki, nem a közemberek).

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Soltész Bözse számos arcot ad Bessnek: gyermeki kiszámíthatatlansága és őszintesége ringyóvá vedlése közben is kíséri. A szeme még kérdez, mikor az enyészetbe vezető útról már nem lehet eltéríteni. Az éteri jelenés, a Halász képzeletladikjának orrára ülve tekintete nyugalommal vész a messzeségbe. Ő a kérdéseire felelő cinikus Úr „szinkronhangja” is, dialógusaikról végül eldönthetetlenné válik: Bess önmagával vagy valóban egy felsőbb lénnyel beszélget (hiszen ne feledjük: lelke megkondítja a harangokat). A színésznő titka abban rejlik, hogy könnyedségének is hitele és súlya van. Fillár István Jan szerepében hasonlóan formátumos: ereje teljében lévő férfiként kerül a kórházi ágyba, ahol tehetetlen roncsként kénytelen tengődni. Béres Ilona Bess anyjaként kérlelhetetlen matróna: alt hangjával és örömtelen lényével utasítja el búgócsigával játszó lányának különcségét, míg kisszerűvé és alázatossá válik a közösség „nagyjainak” jelenlétében. William (Mihály Pál) tragikus meggyőződéssel, a Lelkész (Szélyes Imre) hatalmában fürdőzve, szinte cinikusan vesz részt a játékban, amelynek szabályait a hagyomány és a szűklátás, nem személyes alázatuk tartatja be velük. Az egykor kívülről érkezett Dodo, Bess elhunyt testvérének özvegye (Benkő Nóra) a pátria egyetlen emberarcú karaktere, a mindvégig magában hordozott bizonytalanság talán éppen a kint és bent még benne élő fesztültségéből ered. Gémes Antos egysíkúan harsány és szabados, de komolyan vett Terryje hatásos ellenpontja a lagymatag szürkeség alatt munkáló rothasztó erőknek. Több szerepben tűnik fel a közösségbeli Jacket és a Halászt is alakító Jegercsik Csaba. Veszélyesen karcos fiatalemberből válik fénylő és titkokkal teli alakká. Sipos Imre Dr. Richardsonként kissé kilóg a színészek sorából: nagyívű gesztusaival, mórikáló arcjátékával karikatúrát rajzol az orvosról (de kisvárosi diabolikusságát kiválóan megmutatja).

Az előadás végén a színháztermet harangok zúgása tölti be. A kevés számú döccenést is feledteti a zengésből áradó hit. Mellékzöngék csupán az érzelmességet és magasztosságot bűnként felrovó fanyalgó hangok. A rendező Guelmino Sándornak azonban igencsak erős a hite: a színészekben, a darabban, a csodában és az emberben. És ha ő hisz bennem – mivel én magamról a kelleténél többet nem tartó ítész vagyok –, hát én is hiszek neki.

Kapcsolódó cikkünk: POSZT 2008

Vö. Szekeres Szabolcs: Kiközösítve
Sz. Deme László: Filmtörés
László Ferenc: Mégis, kinek az élete
Pénzes Dávid: A belénk hatoló színház

Szerző:  Lars von Trier, Viven Nielsen,  Cím:  Hullámtörés,  Rendező:  Guelmino Sándor,  Díszlet:  Szlávik István,  Jelmez:  Tordai Hajnal,  Dramaturg:  Gecsényi Györgyi,  Szereplők:  Soltész Bözse,  Fillár István,  Benkő Nóra,  Béres Ilona,  Sipos Imre,  Gémes Antos,  Szélyes Imre,  Mihály Pál,  Jegercsik Csaba,  Támogatás:  A támogatás adatait ld. a POSZT 2008 gyűjtőlapján