Szabó István: Az ajtó / 43. Magyar Filmszemle
2012.02.07.

Beléphetünk-e idegen, takargatott világokba? Milyen titkokat rejt a másik ember pszichéje? Legyőzheti-e a büszkeség a szeretetet? Szabó István új filmje masszív erkölcsi dilemmákkal szembesíti nézőjét. KOVÁCS DEZSŐ ÍRÁSA.

Akik ismerik Szabó Magda utolsó évtizedeinek nagy műveit, a Régimódi történetet, Az ajtót, a Für Elise-t, tudják, hogy a sorsábrázolásnak, a lélekrajz finomszerkezetű bemutatásának miféle intenzitásával, szikrázásával találkozhatnak e prózában. Az ajtó, középpontjában két ember kamaradrámájával, kivételes helyet foglal el az írói oeuvre-ben: a sikeres, középkorú írónő s az idős, különös szokások szerint élő házvezetőnő, Emerenc érzelmi összeütközéseinek, egymáshoz való közeledésének remekműve. 

Az önéletrajzi regény poétikai szerkezete szerzői narrációra épül: az író-elbeszélő optikáján át ismerjük meg a furcsa, zárkózott öregasszonyt, kevés párbeszéddel, még kevesebb cselekménnyel, ám a benső lelki folyamatoknak olyan hőfokán, amely görög sorsdrámákhoz teszi hasonlatossá a két asszony kapcsolatát. „Emerenc mitológiai lény volt”, áll a regényben, ahogy az is: „Én öltem meg Emerencet”. 

Helen Mirren Az ajtó című filmben
Helen Mirren Az ajtó című filmben
A Rokonok (2006) után ismét a legnemesebb irodalmi matériához nyúlt Szabó István, mikor Az ajtó filmre vitelére vállalkozott. És mindjárt előre kell bocsátani, hogy műve nem csupán egy világsikerű, harmincnégy nyelvre fordított regény mozgóképi adaptációja, hiszen Szabó a maga öntörvényű univerzumában munkatársaival (köztük a forgatókönyvíró-társ Vészits Andreával) lényegében újraértelmezte, újraálmodta az eredeti történetet. Jeleneteket hagyott el, figurákat állított fénybe, szélesre nyitva a szűkebb-tágabb környezet vizuális horizontját, valamint az életművéből jól ismert emlékezés-technikával idézve meg múltbeli epizódokat.    

A sztori majdhogynem banális: a sikeres, elfoglalt írónő és férje leszerződtet házi segítőül egy nehéz természetű, szikár öregasszonyt, Emerencet, aki újra meg újra meglepi őket rigorózus keménységével, különös mániáival. Többek között azzal, hogy senkit nem enged be titkokat rejtő lakásába, ahol, mint kiderül, kilenc macskát gondoz a legbékésebb harmóniában. A film az írónő és Emerenc szeretve gyűlölt kapcsolatának lírai betétekkel átszőtt drámai krónikája. Az emberi környezet, a szilánkosan felvillanó háttér, akár a regényben, gyakran csak ornamentális elemként vagy a cselekvések motivációjaként van jelen. 

A magányos öregasszony megbetegszik, hetekre bezárkózik, ám segítséget csak úgy kaphat, ha – feltörve a titkok birodalmát – rátörik az ajtót, s erőszakkal kórházba szállítják. A pedánsságára oly kényes asszonyt mocsokban, fertőben találják, lakását szétdúlják, holmijait elégetik, állatai elmenekülnek. A lelkiismeret-furdalástól gyötört írónő hiába látogatja a kórházban, már csak rideg elutasításban van része: Emerenc fájdalma, büszkesége erősebb a gyöngéd szeretetnél. A záró képen a sírját keresi két asszony a dühöngő viharban: az írónő, s egy Amerikából hazarándult fiatal hölgy, akinek még a zsidóüldözések idején megmentette az életét, ám akit hiába várt haza Emerenc.

Szabó István széles ecsetvonásokkal mintázott, akciódús jelenetekkel is mozgalmassá tett artisztikus filmet készített, elsősorban a lelki folyamatok kibontására törekedve. A mű egyszerre pszichologizáló és lírai karakterű: a burjánzó természet pompája, a pazar lakásbelsők képei, az arcok szuperplánjain lejátszott történések, a színészi játék pasztelles, leheletfinom árnyalatai együttesen adják a mű hatását. A film sikere persze alapvetően a két főszereplő megformálóján áll vagy bukik, s Szabó itt „biztosra ment”: két világsztárra, Helen Mirrenre és Martina Gedeckre bízta a két kulcsszerepet. 

Választása hibátlannak bizonyult: a két fantasztikus színésznő gyönyörűen rajzolja meg a nőalakok arcélét. Helen Mirren Emerence valóban különleges lény, magának való, dacos, roppant tartása van; titokzatos, mégis egyszerű, kemény és lágy, nőies és nemtelen. Szoborarc, magába zárt végtelen táj, alig észrevehető rezdülésekkel, hullámzásokkal. Akár a „sima, jelzéstelen, hajnali víztükör”. Martina Gedeck írónője nyitott, empatikus, előbb naivan csodálkozó, majd egyre inkább elkomoruló alakot állít elénk.       

Ragályi Elemér érzékeny kamerája hosszan időzik el arcukon, mint ahogy visszatérően és hosszasan mutatja meg az árnyas utca, a lombsátras, elvarázsolt pasaréti ház romantikus képeit. Festményszerű kompozíciókon látjuk, ahogy a fekete kendőkbe bugyolált délceg öregasszony hajladozik, söpri az őszi faleveleket, vagy a havat a keringő hópelyhekkel a záporozó hóesésben. És látunk viharos tájképeket sötét felhőkkel, villámló mennydörgéssel, orkánnal, máskor földre ejtett, széttört porcelánok csörömpölnek élesen, vagy a múlt foszladozott emlékképei futnak fekete-fehérben. Szabó filmjének erős atmoszférája van, még ha a tobzódó, pompázatos képek olykor elhomályosítják is a történetmondást, a szereplők átváltozásait. A takarékosan kimért filmidő néhol csak sűrített létállapotok megjelenítésére, átélésére ad lehetőséget: a jellemfejlődés ívének kidolgozására, a benső átalakulások aprólékos kibontására nem mindig marad tér. Így aztán a mozgalmasan attraktív, elomló látvánnyal és Schumann-futamokkal operáló filmben némiképp felgyorsítva pereg le ama végtelen benső utazás, ahogy két, csillagvilágnyian távoli személyiség elér a másikhoz és önmagához. 

Lehet, hogy lesznek, akik főképp a regény ismerete híján, picit töredékesnek, esztétizálónak találják majd az új Szabó István-filmet. Ám a jellemábrázolás ereje, a képek poézise talán meggyőzi őket, hogy Az ajtó nemcsak igényesen kivitelezett mozi, hanem egy nagy regény formátumos újragondolása.
 
Cím:  Az ajtó,  Rendező:  Szabó István,  Forgatókönyv:  Szabó István, Vészits Andrea,  Operatőr:  Ragályi Elemér,  Szereplők:  Helen Mirren, Martina Gedeck, Eperjes Károly, Koncz Gábor, Börcsök Enikő, Nagy Mari, Szirtes Ági, Andorai Péter, Marozsán Erika, Jirí Menzel, Kovács Lajos, Elek Ferenc, Pindroch Csaba, Tenki Réka, Tóth Ildikó,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott