Szakértők a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria összevonásáról
2012.02.01.

Az ELTE Művészettörténeti Intézetének vezetője, Rényi András beszélgetés-sorozatot indított Baán Lászlóval, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával. BOGDANOV EDIT ÍRÁSA.

A kezdeményezés célja, hogy a Magyar Nemzeti Galériának a Szépművészetibe való bekebelezését kísérő indulatos pengeváltásokat a két fél közötti értelmes párbeszéddé szelídítse.
 
A pro és kontra érvek három egymást követő referátumban (Róka Enikő az MNG tudományos titkára, Vécsey Axel a Szépművészeti Múzeum kurátora, Endrődi Gábor az ELTE Művészettörténeti Intézete oktatója), majd a referátumot tartók, a kormánybiztos és a közönség felszólalásaiban/vitájában bomlottak ki. E két blokk közé ékelődött Baán László és Szentesi Edit beszélgetése, amelyben a felek abból kiindulva, hogy az összevonásról szóló kormányhatározat megszületett, és e folyamat további jogi aktusai elkerülhetetlenek, az elkövetkező hónapok gyakorlati kérdéseit tárgyalták meg.


Róka Enikő mindenekelőtt megragadta az alkalmat, hogy a 2007 óta az MNG-t ért nemtelen támadások ellen megvédje intézményét. A sajtóban megjelent cikkeket a galéria diabolizálásának minősítette, és egyértelműen egy politikai kommunikációs stratégia érvényesüléseként, nem pedig szakmai kritikaként értékelte. Ezek közül is kiemelt bizonyos, az Élet és Irodalomban publikált írásokat, melyek különösen sértők az intézmény számára, amennyiben a múzeum saját történetére való reflektálását, valamint a nemzetközi porondon való megjelenését, a nemzetközi relevanciájú munkát kérték számon rajta. Róka visszautasította a vádakat, felidézve a Nemzeti Galéria számtalan külföldi kiállítását, együttműködését európai múzeumokkal. Beszámolt arról az önreflexív, elméleti munkáról, melyet az intézmény folytat, példaként kiemelve a közelmúltbeli XIX. Nemzet és Művészet – Kép és Önkép-kiállítást, amelynek rendezésében és monografikus katalógusában tudatosan használták a társtudományok eredményeit is. 

Az MNG állítólagos kommunista fogantatását felhánytorgatók ellen szólva utalt Sinkó Katalin 2008-as monográfiájára, amelyben a művészettörténész kimutatta, hogy az intézmény nem szovjet mintára jött létre – mint ahogy az oly sokszor elhangzott a sajtóban és a kormánybizos részéről is –, vagyis ilyen alapon nem vonható kétségbe legitimitása. Azokkal szemben, akik az MNG állandó kiállítása elmaradottságát bírálják, Róka elmondta: a magyarországi művészet történetét bemutató intézménynek a hazai közoktatással szemben komoly kötelezettségei vannak. Az évi sok ezer diák oktatása, múzeumpedagógiai foglalkoztatása megköveteli, hogy a nemzeti művészetet egy patetikus lineáris narratívába rendezve prezentálják – az elbeszélés- illetve bemutatástechnika elmaradottsága tehát nem számolható fel egyik pillanatról a másikra. 

Végül – immár előre tekintve – felvetette a kérdést, hogy vajon a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye mennyiben képezi optimális kontextusát a Nemzeti Galéria gyűjteményének? Rámutatott, hogy azonosságok, egy irányba mutatások alig, legfeljebb metszéspontok fedezhetők fel a két gyűjtemény között, ami szerény indoklásnak tűnik a gyűjtemények egyesítéséhez. A tudományos titkár tájékoztatta a közönséget a Nemzeti Galéria műtárgyállományának irdatlan nagyságáról is, feltéve a kérdést: e nagy mennyiségű műtárgyat hol tudná a Szépművészeti egyáltalán elhelyezni? 

Ez utóbbi problémával foglalkozott Vécsey Axel, aki részletes kimutatást olvasott fel a Szépművészeti Múzeum falainak, raktárainak és tereinek nagyságáról és befogadóképességéről. Elmondta, hogy bár a múzeum már 1906-ban is alkalmatlan volt a funkcióra, amire építették, mert az építési programba már akkor sem kalkulálták bele, hogy a gyűjtemény gyarapodni fog, mindazonáltal Vécsey szerint rengeteg hely és falfelület áll rendelkezésre az újonnan érkező tárgyak kiállítására és raktározására. Igaz, hogy a múzeum épülete rettenetes állapotban van és számos infrastrukturális problémával küzd a megoldás valós lehetősége nélkül és eredménytelenül, de az MNG – hangsúlyozta később Baán László – még ennél is többel. 

Vécsey a Szépművészeti kiállítási és raktározási potenciáljának illusztrálására egyebek mellett a ma raktárnak használt, egykor felülvilágítós szobrászati kiállítótereket, valamint a háborús sérült román csarnokot hozta fel, amely a múzeum két-három évvel ezelőtti bővítési-felújítási projektjében még nem szerepelt. A Szépművészeti Múzeum szakmai kollektívájának képviseletében megszólaló Vécsey hitet tett amellett, hogy az MNG magyarországi anyaga megnyugtató módon vegyíthető a Szépművészeti műtárgyaival, ha nem csak az átvett nemzeti, hanem a befogadó nemzetközi gyűjtemény struktúráját is revízió alá veszik.

Az ELTE művészettörténész tanára, Endrődi Gábor szerint viszont a Vécsey elképzelésében szereplő újratagolás nem a probléma megoldása lenne, hanem maga a probléma. Endrődi rámutatott arra, hogy egyelőre, amíg a két intézmény összevonásáról konkrétan nem, csak a jövőbeli beolvasztás előkészítését végző kormánybiztos személyéről született kormányrendelet, addig egyáltalán nem csak a hogyan, hanem sokkal inkább a vajon a kérdés. Hiába szuggerálja Baán és köre a dolog bevégzettségét, ez Endrődi – és a nyílt színi tapsviharból leszűrhetően a művészettörténész szakma zöme – számára nem elfogadható, ugyanis a gyűjtemény-egyesítésnek semmilyen gyakorlati vagy elméleti haszna nem fedezhető fel. Endrődi érvelése szerint a Nemzeti Galéria gyűjteménye megalapítása óta folyamatosan és szervesen gyarapszik, aminek folyományaként egy, a regionális művészettörténeti összefüggések bemutatására alkalmas gyűjtemény alakult ki. Ennek megbontása éppen a meghirdetett kormánybiztosi szándék ellenkezőjét váltaná ki. Azaz ahelyett, hogy a magyar műveket nemzetközi kontextusba és szintre emelné, a kiszemezgetés után megmaradottakat zárná gettóba. Ezek után saját szakterületéről származó gyakorlati problémákat vetett fel az oktató, így a költözés mikéntjének ügyét, amely középkori műtárgyak, például a szárnyas oltárok esetében szinte beláthatatlan restaurálási-konzerválási, illetve csomagolási-szállítási költségekkel és nagy kockázattal járna. 


Ezt követően Baán László elmondta: azért jött el, hogy diskurzus alakuljon ki közte és a szakma között, és bármikor hajlandó megjelenni a továbbiakban is ilyen és ehhez hasonló vitákon. Kifejtette, hogy az új múzeumi negyed csak uniós pénzből valósulhat meg, és csak akkor, ha ezt egymás után több kormány is támogatni fogja. De miért ne lehetne erről gondolkodni? – teszi fel a kérdést a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Nagy lehetőség megálmodni egy új múzeumot. És miért gondoljuk, hogy a mostani a lehetséges világok legjobbika? Premisszáit világossá téve tovább is kérdezett a kormánybiztos-főigazgató: hogyan lehetséges, hogy a Budai Várpalotában semmilyen teret nem rekonstruáltak a világháború után? Miért nem épült újjá a palota államfői rezidenciává a varsói vagy prágai példát követve? És vajon a jelenlévők közül, ha ma történetesen egybetartozna a két nagy művészeti múzeum gyűjteménye, hányan voksolnának arra, hogy szakítsák ki ebből a nemzeti anyagrészt?

Endrődi érvére, miszerint a történeti-művészeti gyűjteményekkel szemben a világ nyugati felén tapintatosan szokás bánni, mert nem csak a bennük őrzött műtárgyak, de maguk a gyűjtemények is történeti értéket képviselnek, a főigazgató nem reflektált. Az első, a várra vonatkozó kérdésből, voltaképpen alapvetésből, valamint Vécsey néhány elejtett megjegyzéséből meglehetősen világossá vált, hogy az MNG átköltöztetésének valódi oka és mozgatója a palota épületének kiürítési és újrahasznosítási szándéka. 

Szentesi Edit kérdéseire válaszolva Baántól megtudtuk, hogy az új alapító okiratot március 21-ére készítik el a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában. Az új intézmény neve Szépművészeti Múzeum lesz, de ennek egyik szervezeti egységeként megmarad a Magyar Nemzeti Galéria. A gyűjteményi egységek, osztályok megmaradnak mindkét intézményben, s a továbbiakban is önállóan működnek majd, a funkcionális osztályok (marketing, biztonsági, gazdasági stb.) pedig egyesülni fognak. 

Az intézményi autonómiával kapcsolatban Szentesi Edit megkérdezte, hogy mennyire kell a jövőben az MNG-nek politikai befolyástól tartania. Baán elmondta: éppen a Nemzeti Galéria volt az, amelyik politikai megbízást teljesített a Kerényi-féle Hősök – királyok – szentek című kiállítással, míg az ő vezetése alatt ilyen nem fordult elő, és a jövőben sem születnek majd politikai rendelésre tárlatok.

Hogyan, mely múzeumokból állna össze az új múzeum? – kérdezte a moderátor. A Fotográfiai Múzeum, az Építészeti Múzeum, esetleg a Népművészeti Múzeum gyűjteményeiből, szólt a válasz, de ezek még csak tervcsírák. Az erről szóló munkaanyagnak nyárig kell majd elkészülnie, és lesz rá mód, hogy a szakma érvényesítse a szempontjait. Végül hozzátette, hogy a létrehozandó új múzeumépület – Magyarországon eddig egyedülálló módon – nemzetközi tervpályázaton valósulna majd meg, s a Nemzeti Galéria csak az új, szakmai konszenzussal megalkotott program szerint, eleve neki épített épületbe költözne majd be. Amennyiben ez nem így lesz, akkor ő abban nem vesz részt – jelentette ki a kormánybiztos. 

A közönség tagjai élesebb hangnemben fogalmazták meg az alapkérdést: amíg nem valósul meg az új épület, tehát fizikailag nincs lehetőség az egyesülésre, miért van szükség a két intézmény Baán László vezetésével való szervezeti összevonására? Ha egyelőre álom az új épület felhúzása és a megaintézmény átköltöztetése, akkor valójában mi áll az azonnali beolvasztás szándéka mögött? A kérdésre azonban nem kaptak választ a jelenlevők.
 
A három felszólalás szerkesztett változata itt olvasható.
Az eseményről készített hangfelvétel leirata itt olvasható.
Szerző: Bogdanov Edit
Esemény:  Merre tovább, múzeumok?,  Időpont:  2012. január 25.,  Helyszín:  ELTE BTK Művészettörténeti Intézet