Margócsy István: Égi és földi virágzás tükre. Tanulmányok a magyar irodalmi kultuszokról
2008.05.10.

A magyar irodalom története leírható a kultuszok történeteként is – valami ilyesféle gondolattal zárhatjuk le a jeles irodalomtörténész és kritikus roppant izgalmas, szinte regényként olvasható tanulmánykötetének búvárlatát. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS BÍRÁLATA.

Természetesen minden irodalomra – részlegesen legalább – igaz a fenti megállapítás, de a miénk e téren mintha túlmenne minden mértéken. Olyannyira, hogy nálunk még más nemzetiségű, nem magyar szerzőknek is jelentős kultusza támadt, így aztán korántsem véletlen, hogy a magyar kultuszkutatás egyik legelső és mindmáig példamutató műve, Dávidházi Péter 1989-ben megjelent magisztrális munkája a magyarországi Shakespeare-kultusznak járhatott utána. És a magyar Nietzsche-kultuszról is ejthetnénk néhány szót, ami frappánsan ide vág, hiszen jól tudjuk, hogy a nagy német néhány Petőfi-verset is megzenésített ifjúkorában, márpedig Petőfi tekinthető a magyar kultuszok paradigmatikus esetének.

Ezzel máris a könyv középpontjában vagyunk, mert ennek a kultúrhistóriai regénynek egyértelműen Petőfi Sándor a főhőse. Személyével, a köré szőtt adorációs hálóval, a bálványozás szépséges mákonyával két tanulmány is foglalkozik, de ha jól láttam, nincs olyan cikk a könyvben, amelyikben legalább említés szintjén ne bukkanna föl a neve. Ami szinte magától értetődő, mert ő volt az, aki mintegy megteremtette (hasonlóan az oroszoknál Puskinhoz) a modern magyar irodalmat valamint a sajtóban (mai szóval a „médiában”) tudatosan szereplő, a nyilvánosságot manipuláló, azt a saját művészi céljaira felhasználó modern magyar művész alakját. Margócsy egyértelműen fogalmaz: „A Petőfi-kultusz működését és furcsa, nemegyszer kirívó gesztusait, melyek a százötven év alatt hol csak ideiglenes szokásrenddé rögzültek, hol kanonizálódtak, hol elhalványodtak, hol megújultak, az egyes jelenségek szintjén, könnyű lenne kritizálni, kigúnyolni, esetleg azt képzelni, hogy át is lehet rajtuk lépni (ahogy ezt már annyian szerették volna megtenni), ám mára alighanem inkább azt kell tudomásul vennünk, hogy ez a kultusz vagy az irodalmi kultusz általában (melynek persze generális magyar modelljéül kétségkívül a Petőfié szolgál) az irodalomhoz való viszonynak egyik legfontosabb, kiküszöbölhetetlen, ’porából állandóan megélemedő főnixként’ funkcionáló demiurgoszává vált, s a ’komoly’ és tudományos irodalomtörténeti módszertannak is, ha sokszor elhallgatott, szégyellt, többször talán észre sem vett módon is, de szerves alkotóelemévé nőtte ki magát…”, és így tovább még egy fél oldalon keresztül – az idézettel Margócsy stílusát, ezt a bonyolult körmondatokban, közbevetésekben, megszorításokban, megengedésekben és finomításokban szívesen és virtuóz módon tobzódó intonációt is érzékeltetni kívántuk egyébként.

A kötet alapos értékelését nyilván szaktudományos fórumokon kell majd elvégezni; itt csak utalhatunk a problémahalmazra, mellékesen felvillantva a roppant gazdag és sokatmondó illusztrációkkal ellátott könyv néhány tárgyát: szó esik az 1843-as Kisfaludy Sándor-ünnep jelentőségéről, az 1859-ben rendezett Kazinczy-ünnepélyek nyelvhasználatáról, és A király mulat címmel nagyszerű, az operabarátok fantáziáját is bizonnyal megmozgató esszé taglalja a „fejedelmi csábítás” témáját a magyar romantikában, különös tekintettel Mátyás királyunk szoknyabolond személyére.

Az egyik tanulmány a mai helyzetre reflektál: „Ma úgy látszik, hogy a magyar irodalom kultikus alapbeállítottsága a 20. század utolsó harmadában változott meg igen jelentős mértékben – az akkortájt induló jelentős írók és költők, egyénenként is, generációként is, ha különböző indítékok alapján is, egyaránt olyan irodalmiságot próbáltak ki mind műveikben, mind gesztusaikban, melyek jelentős mértékben kultuszellenesnek tűntek fel, vagy legalábbis mellőzték a kultikus rituálék kereteit és kellékeit.” Ám ez nem biztos, hogy igaz. Vagy ha mégis, akkor talán szerencsésebb lenne kultusz és antikultusz egymást kioltó és erősítő kölcsönhatásáról, mintegy dialektikájáról beszélni, jól tudva, vagy legalábbis alapos okkal feltételezve, hogy a kultuszellenesség is a kultusz egy formája.

Mert ne legyenek illúzióink, ma is támadnak új kultuszok, elég, ha a Márai Sándorhoz kapcsolódó visszafogottabb, illetve a Wass Alberthez köthető egész nagyszabású istenítést megemlítjük, vagy számba vesszük a nyolcvanas-kilencvenes években a Hajnóczy Péterhez kapcsolódó egészen kultikus jellegű recepciót. És az a bizonyos, Margócsy által nem kevésszer emlegetett posztmodern irónia sem olyan egyértelmű e téren, ráadásul hajlamos rá, hogy – mint a széppróza – önnön farkába harapjon. Hiszen amikor Esterházy Péter egyetlen rajzlapra lemásolta Ottlik Géza Iskola a határon című regényét, kétségtelen, hogy – optikailag legalább is – olvashatatlanná tette, és úgymond magasabb értelemben is „dekonstruálta” a művet, de a másolás azért mégis megtörtént, és a tett a középkori kódexmásoló barátok szakrális tevékenységéhez közelíti a jeles utód áldozatos és nyilván roppant fárasztó, fizikailag is kimerítő jámbor munkáját. És az sem bizonyos, hogy magához Esterházyhoz (vagy néhány pályatársához, legkivált Nádas Péterhez és Kertész Imréhez) nem kapcsolódnak rituális jellegű tiszteletadások, már-már vallásos hevülettel túlfűtött adorációk (nem szólva arról, hogy e részleges kultusz egyik megalapozója, Balassa Péter maga is kultikus személlyé vált a halála óta.) Még jobban megkavarja a helyzetet, hogy az adorálás egy része nemzetközi, egészen pontosan német eredetű, vagy legalábbis alig szétszálazhatóan összebonyolódott a magyar bálványimádattal. De mindennek még pusztán felvetése is messze meghaladja e kis bírálat érvényességi körét.

Kiadó:  Holnap Kiadó,  Kiadás éve:  2007,  Terjedelem:  295 oldal,  Ár:  2300 Ft
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A kötet mejelentetésére