Fehér Ferenc: Dracula / MU Színház
2011.11.29.

Fehér Ferenc Draculája nem félelmetes vámpír, gonosz vérszívó, hegyes fülű, hosszú karmú pokolfajzat, akit mindenki retteg, hanem a világ talán legmulatságosabb (képzelt) „gyilkosa”, aki ha csupasz női nyakat lát, kitátja a száját, de nem harap. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Az előadás image-fotója (Fotó: Fehér Ferenc)
Az előadás image-fotója (Fotó: Fehér Ferenc)
A Dracula internetes színlapján Friedrich Wilhelm Murnau 1922-ben készült kultikus némafilmjéből Nosferatu árnyalakja vetül egy ház falára. Az illusztráció jelképes: nem csak az a valószínűsíthető üzenete, hogy Fehér Ferenc Bram Stoker regényének egyik legkorábbi és legsikeresebb filmes feldolgozásából merített ihletet, és mint utóbb kiderült, a (néma)filmes eszköztár, szerkesztési és vágási technikák sem hagyták hidegen a darab készítésekor, de az is, hogy az eredeti mű, a XVIII. századi angol gothic novellek kései örököseként számon tartott levélregény és annak mozgóképes adaptációja csupán izgató, sejtelmes árnyékként vonul végig a koreográfián.

Ez az alapfelállásból is rögtön kitűnik, hiszen Fehér Ferenc „hivatalosan” nem osztja ki a szerepeket: ezzel egyrészt hangsúlyozni kívánja a távolságot az irodalmi és filmes előzményektől, másrészt mentesíti magát a történetmesélés kényszere alól, miközben a három szereplőből kettő játszi könnyedséggel beazonosítható a vámpírral és leendő áldozatával. Az a bizonyos harmadik viszont mintha több figurából lenne összegyúrva. Ha maradunk Murnau-nál: kicsit Hutter, Ellen kedvese, aki Nosferatu (Orlok grófja) nyomában jár (és viszont), kicsit az őrült ingatlanügynök Knoch, Nosferatu médiuma, ha pedig elvonatkoztatunk a filmtől, és a színpadi szereplő külleme és a koreográfia utalásai alapján ítélünk, akkor egy dilis, hóbortos szobatudós, aki „megalkotja” és életre segíti mázsás súlyként cipelt terhét, s aki ilyesformán nyugodtan lehet az emberi fantázia megszemélyesítője is, mely folyamatosan termeli a tévképzeteket.

Egyed Beáta
Egyed Beáta
Ez a „szerepzavar” és a sztori végkimenetelét, a gyilkosságot érintő lebegtetés azonban nem árt a darabnak, mert bár Brian Wilson Aldiss a tudományos-fantasztikus irodalom történetéről írt monográfiája szerint a vámpírizmus mindig metafora az alkotók kezében, amihez csupán eszköz a félelemkeltés, Fehért mintha jobban érdekelné a pontos konklúziónál az, hogyan alkothatja meg a Dracula-mítosz ellenpólusait, a toposzok fonákját, a stílus paródiáját, méghozzá úgy, hogy a nézőnek komoly kétségei legyenek a tisztán parodizáló szándék felől is. Fehér Draculája ugyanis minden, csak nem vérmes vadállat, aki csillogó szemmel, megbabonázva nekiesik áldozatának, de nem is az intelligens gyilkos prototípusa, aki külsőre snájdig úriember, belül viszont vámpír. Inkább egy bohókás ösztönlény, egy földre pottyant E. T., akiről nem tudni, hogy azért szórakozik, gazsulál, hízeleg, mert ez a természete, és ártatlan, mint a ma született bárány, vagy azért, hogy elaltassa környezetét és támadjon. Mert a száját a megfelelő pillanatban kitátja ugyan, de az úgy is marad. Nosferatu-Dracula nem harap.

Az Egyed Bea által megformált lány sem az a klasszikus áldozat-típus: fiatalnak fiatal, de nem ártatlan naiva, aki a széltől is megretten, és nem is buja csábító, aki kihívja maga ellen a sorsot, hanem merev, kataton, érzések-érzelmek nélküli nő, egy természettől hányatott fadarab, unott, kifejezéstelen tekintettel, akinek „helyén van” a teste, ám a lelke valahol távol jár. Fehér koreográfiájában Dracula sosem lép fel erőből, hatalmi pozícióból, félni, rettegni tőle nem lehet, létrehozója (?) hierarchikusan fölötte áll, pillantásaival például többször rendre utasítja, amikor túl sokat mórikál. Pedig látszatra Szitás Balázs „professzorának” sincs ki mind a négy kereke: SZTK-keretes szemüveg, kecskeszakáll, torzonborz haj, hózentrágerrel megcsíptetett hosszúnadrág. Muris egy figura, mégis valahol mintha ő uralná és irányítaná a történéseket, mintha Dracula a beosztottja lenne, akit mozgathat, és aki csak addig megy el, amíg ő jónak látja. Fontos jelenet, amikor törökülésben ülve, képzeletét mintegy kivetítve, Dracula (Murnau filmes stílusában) megtámadja a lányt, majd megállítja és visszapörgeti az eseménysort – de itt sem történik meg a gyilkosság.

Fehér Ferenc, Egyed Beáta
Fehér Ferenc, Egyed Beáta. A képeket készítette: Puskel Zsolt. A képek forrása: port.hu
Az oldalfüggönyök behúzásával leszűkített színpadi tér végig üres, csak Bánki Gabi artisztikus fényei pásztázzák, megerősítve a rövid, gyorsan pergő (tánc)jelenetek eklektikus zenei hangzásra épített érzékletes ellenpontjait (zene: Fehér Ferenc, Sidsel Endresen & Bugge Wesseltoft). A zenei montázs változatossága, dramaturgia szerepe, ironizáló hajlama meghatározza az előadás alaphangulatát; ehhez társul a koreográfus személyiségétől egyáltalán nem idegen, fanyar, finom humorú burleszkes játékmód és a táncba beemelt stílusforgácsok üdítő elegye – s íme, kész a deheroizált és demitizált Dracula, korunk lúzere, az impotens gyilkos, aki egyszerre nevetséges és szánalomra méltó.

Fehér koreográfusi világa imponálóan gazdag; nem ismer alkalma(zhata)tlan táncstílust, képes bármilyen mozgásfajtát a magáévá tenni és kisajátítani – de amit beemel, azzal célja van, akar valamit. Nem a koreográfia stiláris gazdagítását elsősorban, bár áttételesen ez is bekövetkezik, hanem a tánc színházi eszközként való használatát. Nem véletlen, hogy demi pliéket és más klasszikus balettelemeket szúr a lány indító táncába, hanem szikár jellemábrázolás (is), az pedig már erotika, amikor a nő együtt szambázik és tangózik a helyenként egészen lovagias Draculával. Fehér humorizál, ironizál, ütköztet, jellemez, ellenpontoz a táncformákkal, koreográfiájába szép sorban beépít mindent, ami innen-onnan (el)mozdítható. Legtöbbször a stílusoknak csupán egy-egy markáns elemét használja fel és fehérferisíti: a már említetteken kívül nem menekül meg sem az ír tánc, sem a nagy kedvencek, a hip-hop, a street dance, a break, az electric boogie. S hogy ebből nem származik káosz, az kiváló stílusérzékének köszönhető.

Dracula figuráját mintha Fehérre öntötték volna (igaz, a szerep mindent visz); szuggesztív előadó és ragyogó táncos, teste vakon teljesíti minden óhaját, mozdulatainak lelke, zenéje van, olyan színpadi egyéniség, akihez nehéz méltó partnert találni. Szitás Balázs ráadásul színész (Szitás ugrott be Fehér helyett Till Attila Csicskájába, miután Fehér nem vállalta a szerepet), de most táncosként kell teljesítenie, ami önmagához mérten nem, Fehér mellett viszont túl nagy falatnak bizonyul. Mozgása kissé darabos, apróbb gondjai akadnak a ritmussal, de becsületesen hozza a rá bízott karaktert. Egyed Beát viszont még soha nem láttam ilyen jónak, mindenestül alkalmas a szerepre, sudár alkatával, hosszú végtagjaival mókásan mutat a fél fejjel alacsonyabb Dracula mellett (vagy fordítva?), akár a hóna alá is csaphatná, de ez „szintkülönbség” most nagyon is jól jön, újabb ok a humorra.

Vö. Barta Edit: A vérszívó balladája 
Kutszegi Csaba: Nyakba harapás: Dracula-dolog 
Petrova Miroljuba: Electric-boogie Dracula gróffal 
Turbuly Lilla: Ki szívja meg? 
Halász Glória: Vérszegény burleszk 

Szerző: Králl Csaba
Koreográfus:  Fehér Ferenc,  Zene:  Fehér Ferenc, Sidsel Endresen, Bugge Wesseltoft,  Táncolják:  Egyed Beáta, Fehér Ferenc, Szitás Balázs,  Fény:  Bánki Gabi,  Jelmez:  Simon Judit
Megítélt támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Az előadás létrehozására (2011)