Viktor Ullmann: Atlantisz császára, avagy a Halál nemet mond / Armel Operaverseny és Fesztivál 2011
2011.10.18.

Az Armel Operafesztivál legjobb produkciójának címét elnyerő előadás valóban koherensen működött, ám az alapkoncepció, vagyis a piros bohócorr dekódolhatóságát mi mégis túl könnyűnek találtuk. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Mert a bohóc parabola ma már olyan elkoptatott közhely, hogy csak molyirtóval lehet életben tartani. Erről nem az elv tehet, hanem a járvány, amelyben szerény tehetségű alkotók pótolják eme huzattal meg nem született invenciójukat életképes gondolatként eladni. Ezért vett rajtam erőt mérhetetlen csalódás, amikor a jegyszedő néni kezembe nyomta a krakkói leporellót, amelynek címlapján öt fehérre mázolt arcú, bohócorrú (statiszta)szereplő búsong.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból

Szerencsére Viktor Ullmann (1898-1944) zenéje annyira erős és lenyűgöző, hogy a mű élvezete még az averziómat is háttérbe nyomta, de ez nyilván annak köszönhető, hogy először hallottam az Atlantisz császára, avagy a halál nemet mond című operát. Ami jelen esetben nem nagy vétség, hiszen a művet Magyarországon csak 2007 őszén mutatta be a Budapesti Fesztiválzenekar Lukáts Andor rendezésében a MűPá-ban, majd a Trafóban összesen négy alkalommal. Így kifejezett hálával tartozhatunk a Krakkói Operának, hogy az általuk versenybe választott mű – ha csak egy estére is, de - újra magyar színpadra állt.   

Az Atlantisz császára… című művet gettóoperának is nevezik, mert a cseh származású szerző a terezíni, e városnyi méretű, úgynevezett mintatáborban írta 1943-44-ben, s az ott fogva tartott zenészek, énekesek javában készültek is a bemutatóra, ami azonban végül elmaradt. Az egyik verzió szerint épp a tartalma miatt: az operában ugyanis a Halál fellázad, s az emberi diktátummal szembeszegülve saját szerepének sorsszerűségét védelmezné.

Ma már senki sem tudja, hogy milyen megjelenítésben képzelték el a foglyok a tervezett előadást. (Hacsak Fischer Iván nem, aki a tavalyi premierre készülvén a dokumentumokban és a még élők emlékeiben elmélyedve, szinte mindent feltérképezett a mű és a meghiúsult előadás keletkezésének körülményeiről.) Annyi lehet bizonyos, hogy a tábori körülmények között csak szerény és jelzésszerű eszközök segíthették a társulatot, s az is meglehet, hogy Lukáts Andorékat e párhuzam nyugtathatta abban, hogy az általuk is önerőből kivitelezett előadásnak szintén puritán küllem jutott.  

Sascha Petrovic (Kelemen József fotói.)
Wassyl Slipak és Sasha Petrovic

Meglehet azonban, hogy a szolid szcenírozás jobban szolgálta a művet, mint a Beata Redo-Dobber által elénk állított, vurstlit megidéző látványosság, amely alapgondolatában persze nem öncélú, hiszen a vásári mutatványosságoknak gyakori résztvevője volt a Halál. Csakhogy vesztesként, hiszen a népi furfangnak köszönhetően mindig ő húzta a rövidebbet, ebben a librettóban azonban a Halál diktál, s abszurd módon nem saját, sztereotip oldalán. Elvileg azért sem lenne ördögtől való a rendezői koncepció, mert a művészetben (újra) markánssá váló cirkusz-szimbólumnak épp a II. világháború idejére esett az egyik forrpontja, igaz, ekkorra már megváltozott előjellel, ugyanis a XX. századi művészetekben a cirkuszi miliő általában fenyegetővé és félelmetessé válik, amelyben a cirkuszigazgató diktátorként, a bohócok pedig hadvezérként vagy áldozatokként viselkednek. Ez az olvasat már jobban konvergál az előadással, bár a librettót és a zenét ennek ellenére abszurdabbnak, szellemesebbnek és időtlenebbnek gondoljuk, mint a rendezői felfogást, még akkor is, ha az archetípusokat/fogalmakat – császár, halál, katona, lány – egybegyűjtő szereposztás a bohócot is közéjük sorolja.

Mint a verseny többi operájában, ebben is két versenyszerepet hirdettek, a Halálét és Harlekinét. Előbbit az ukrán Wassyl Slipak énekelte, s méltán meg is nyerte a legjobb férfi énekesnek járó díjat, mindazonáltal a klasszikusan bársonyos basszusnál ércesebb hangszínt, s kevésbé egyértelműen „haláli” színpadi jelenlétet képzelnénk autentikusnak ebben a groteszk drámában. A bohóc nem könnyű szólamát (s egyben kellékekkel jócskán megterhelt szerepét) a szerb Sasha Petrovic kapta, aki hősiesen teljesített, s talán csak a felső regiszterekben szólt olykor halványabban.

Nem lehet kifogás a krakkói társulat ellen sem, akik igen aktív munkára voltak fogva az ötfős táncos statisztériával együtt az igencsak mozgalmasra komponált előadásban. Aminek popularitását tán nem is lenne szabad túl szigorúan megítélni, hiszen lehet, hogy éppen egy könnyen dekódolható előadás teszi Ullmann songos és jazzes elemekben/dallamvilágban bővelkedő, nagyszerű művét végre közkinccsé.

Szerző: Ibos Éva
Rendező:  Beata Redo-Dobber,  Díszlet- és jelmeztervező:  Beata Redo-Dobber,  Marek Braun,  Világítástervező:  Dariusz Pawelec,  Vezényel:  Tomasz Tokarczyk,  Közreműködik:  a Krakkói Opera Zenekara,  Szereplők:  Wassyl Slipak,  Sasha Petrovic,  Witold Zoladkiewicz,  Piotr Micinski,  Vasyl Grokholskyi,  Katarzina Oles-Blacha,  Anna Lubanska
Megítélt támogatás: 30 000 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A fesztivál megrendezésére (2011)
További támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
Az énekverseny megvalósítására (2011)