Itt van Japán! - 2. Butoh és Előadóművészeti Fesztivál / Merlin Színház
2011.10.17.

Tatsumi Hijikata Tiltott színek című darabjának 1959-es tokiói bemutatója óta nem tudjuk pontosan, csak sejtjük, kapisgáljuk, hogy mi is az a butoh, de most hat előadással megint közelebb kerültünk hozzá. KRÁLL CSABA ÖSSZEFOGLALÓJA, 1. RÉSZ.

Magyarországra az első butoh előadás 1978-ban jutott el. A Műszaki Egyetemen remek befogadó színházat gründoló Regős Pál és Regős János segédletével Isso Miura lett az első fecske. Regősék szervezésében aztán a nyolcvanas-kilencvenes években nem múlt el úgy Nemzetközi Mozgásszínház Találkozó, hogy az akkor már Európa-szerte felfedezett és rajongott butoh ne képviseltette volna magát egy-két jelentős előadóval a rendezvényen. A mostani, Bata Rita által szervezett fesztivál meghívottjai közül itt találkozhatott először a hazai közönség Yumiko Yoshiokával (még más művésznéven) és Yoshito Ohnóval, aki 1989-ben a Szkénében apja, a nyolcvanhárom éves Kazuo Ohno oldalán lépett fel Hijikata Holttenger című koreográfiájában.
Yumiko Yoshioka: Mielőtt virrad
Yumiko Yoshioka: Mielőtt virrad

Úgyszólván felmérhetetlen az a hatás, amit a butoh az európai, azon belül is a kortárs magyar tánc- és előadóművészetre gyakorolt (csak néhány név a példa kedvéért: Regős Pál, Árvai György, Goda Gábor, Nagy József); jóllehet Európa és az Egyesült Államok meghódításával a nyugati kultúra éppúgy termékenyítőleg hatott a butoh-ra, mint viszont, s azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a táncművészet II. világháborút megelőzően létrejött új áramlatai, elsősorban a modern tánc és mozdulatművészet milyen hatással voltak a butoh alapító atyáira, Tatsumi Hijikatára és Kazuo Ohnóra. S bár a butoh lázadó, underground ellenáramként lépett fel a világégést követő társadalmi kataklizmában Japánban, és szembefordulva az ottani színházi hagyománnyal, kezdetben botránykőnek számított – ma nem az a kérdés, hogy underground áramlat-e, hiszen kanonizálódott, hanem az, hogy képes-e megőrizni társadalmi érzékenységét, kritikai attitűdjét, megtalálni a fejlődés útjait, vagy maholnap maga is veretes tradícióvá válik, azokhoz hasonlóvá, amelyek ellen lázadt?

Mindezekre a kérdésekre egy háromnapos találkozó természetesen nem ad(hat) kielégítő választ, de impressziókkal azért szolgál. Ebből adódóan jó volt látni, hogy a fesztivál egyetlen formabontó előadásának koreográfusát, Akira Kasait nem veti ki magából a butoh-közösség A vér egy különleges nektár budapesti premierje után (az előadásról a beszámoló második részében lesz szó – a szerk.), az viszont meglepetéssel szolgált, hogy vannak, akik szinte öncenzúrát gyakorolnak, mint a butoh-t kortárs tánccal ötvöző Kae Ishimoto, aki azért nem a saját koreográfiáját, hanem egy tradicionális(abb) darabot hozott el Budapestre, merthogy ez mégiscsak egy butoh-fesztivál. Láthatóan tehát hol élesek, hol nem ezek a határok, miközben a butoh persze eredendően olvasztótégely is, s nem is akármekkora.  

A homok asszonya

Yumiko Yoshioka pantomimmal, bábművészettel és bohócrafinériával kevert butoh-t tálal fel, némi rituális gyakorlattal a végén. Húszévesen kezdett táncolni, a középgeneráció tagja, Ko Murobushival és Carlotta Ikedával részt vett az első, Japánon kívül bemutatott butoh-előadásban (Le dernier Eden) Párizsban 1978-ban, és tagja volt az Ariadone első japán női butoh társulatnak is. „Nem el akarok táncolni valamit, hanem belül elindul egy folyamat, ami mozdulatban fejeződik ki.” Koreográfiája, a Mielőtt virrad, testbe zárt fejlődéstörténet: ahogy a testrészek finom játékától eljutunk az „egész alakos” létezésig, az éjszaka álomszerű képzeteitől az (ön- vagy én)tudatra ébredt emberig, ezernyi apró, egymásba torlódó metamorfózison át.    

Yoshioka vörös ruhában botorkál a színpadra, tetőtől talpig bebugyolálva, mint valami óriáscsecsemő. Furán imbolyog, botladozik, végül a földre zuhan. Ruhája alól előbb bogárként futkorászó kézfejek, majd struccmadárként bólogató karok kandikálnak elő. Az önállósult testrészek olykor bátran igyekeznek bűvkörükbe vonni a bebugyolált testet. A szájüregbe szorult kézfej mint mozdulatsor többször visszatér, de mindig más színben tűnik fel, az elején mókás játékként, a végén agresszivitást sugalló cselekedetként, mintha az előadó a saját lelkét akarná kitépni a testéből a száján keresztül. 

Yoshioka lassan „kicsomagolja” magát, talpra áll, de az arcát még mindig elfedi. Eleven kar- és kézjátéka, boszorkányos gyorsasággal végrehajtott átalakulásai expresszívek, lefordíthatatlanok, szembemennek a butoh tradicionális lassúságával. Mindazonáltal e gyors butoh is rendelkezik a nézői tudat-átalakítás képességével. Legvégül persze az arcról is lehull a lepel, s kiderül, hogy Yoshikának minden testrésze közül ez a legbeszédesebb. Ő is használ a személyiséget elrejtő fehér arcfestéket, mint a legtöbb butoh táncos, miközben tudjuk jól, hogy az ilyen mérvű kiüresedésre csak és kizárólag karizmatikus előadók képesek. Arca mintha kaucsukból lenne, pillanatonként más és más „maszkot” ölt. És amikor már minden testrészét kijátszotta, s nem tagjaira bontva, hanem teljes női mivoltában áll előttünk, szakaszosan kibontja a haját, s mint aki beavatási (vagy azonosulási) rítusba kezd, látványosságnak sem utolsó ceremónia közepette eggyé válik a sarokban szabályos gúlát formázó homokkupaccal. Először csak a nyelve hegyével érinti meg, később belenyal, eszi, habzsolja a homokot, széttúrja a padlón, a hajára lapátolja, ruhájába masszírozza, testébe dörzsöli. Holt és élő anyag egyesül. Egylényegűvé válik. 

Fa és árnyék

Yoshito Ohnónak küldetése van, a tradíció ápolása és továbbvitele: Hijikata és apja, a tavaly százhárom éves korában elhunyt Kazuo Ohno szelleme mint terebélyes fa terpeszkedik fölötte. Bata Ritával közös kettősük (Áttetsző) is ennek van alárendelve, a tiszteletadásnak és az alázatnak, ami egyszerre megejtő és elgondolkodtató – ott motoszkál ugyanis az emberben a kisördög: vajon érte-e valaha is annyi fény Yoshito Ohnót a nagymesterek árnyékában, hogy a maga kedvére növekedjen?
Bata Rita és Yoshito Ohno: Áttetsző
Bata Rita és Yoshito Ohno: Áttetsző (A képek forrása: www.butoh.hu)

Ohno egy számára készített ősöreg Hijikata-koreográfiához nyúlt vissza, amibe behívta Bata Ritát, egy másik kultúra fiatal táncosát. Japánban a gyakorló mesterek, tanítványok közül nem mindenki fogadja el a nem japán származású butoh-táncosokat. Ebben van bizonyára jó adag vaskalaposság is, hiszen Carlotta Ikeda együttesében is találkoztunk már kiváló európai előadókkal – bár nem árt megemlíteni, hogy Ikeda (Yoshiokához hasonlóan) hosszabb ideje Európában él, és a nyugati kultúrával erősen átitatott butoh művelője. Bata Ritát itt és most olyan mesterek hitelesítik, mint Yoshito Ohno és Ko Murobushi, hiszen mindkettőjükkel dolgozott már együtt (nem is egyszer). Az ember mégis tanácstalan, hogy ez a koprodukció most Bata Ritának, a rendezvényszervezőnek szól, akinek a segítségével nemcsak Magyarországon, hanem Lengyelországban és Szlovákiában is fesztiválozhatnak, vagy komolyan hisznek a tehetségében – Bata szereplése ugyanis homályos kelet-európai szemmel inkább kétségeket ébreszt, mintsem meggyőző. 

Ahhoz, hogy valaki jó butoh-táncos legyen, más tudatállapotba kell kerülnie, hogy aztán ez a másság állapotváltozások sorozatát indukálja, ha a teste engedelmes. A kiüresedés alapkövetelmény, az állapotváltozás szintén. Ezt nem lehet mímelni, megjátszani, úgy csinálni, mintha, mert ez egész hamis lesz. Batánál viszont átalakulás helyett inkább a koncentráció látszik, és a Japánban tanult alapfogások szakszerű kivitele; s hiába van sztroboszkóp, magyar népdal idézet, az előadó mezítelen testét combköztől vállig díszítő szupergiccses (mű)növényfolyondár, ha nincs átlényegülés, nem jár vele a test fölötti kontroll (részleges) kiiktatása és egy másik dimenzióban való megmártózás. 

Bata úgy tekint Yoshito Ohnóra, mint a mesterére – ez szép, de csupán alázatból nem születik eredeti műalkotás. A kelet-európai és távol-keleti világ csendesen elsétál egymás mellett. Mind közül talán a nyitókép a legerőteljesebb: Ohno csak áll fura tartásban háttal a közönségnek, fekete öltönyben, kopaszon, fehérre mázolt fejjel, és nem csinál semmit. Testét görcsösen megmerevíti, aztán egy idő után finoman remegni kezd, a hangszórókból orgonamuzsika szól, a színpadon akkurátusan szétszórt fehér virágszirmok hevernek, eltelik öt perc, eltelik tíz, ő csak áll és remeg, mint a nyárfalevél, s mint aki gyökeret vert – és ebben a semmi állapotban annyira benne van minden, a lét és nemlét esszenciája, hogy az tényleg bámulatos. Ám mihelyst Ohno játszani kezd, ez a transzferencia érdekes mód finoman visszahúzódik. És a végén, amikor apja emléke előtt tisztelegve virágos fejfedőben táncol, már csupán egy kedves, aranyos távol-keleti bácsika, aki egy Kazuo Ohnót ábrázoló apró bábbal zárásul még körberepdesi a patetikus mozdulatművészeti pózokba merevült Bata Ritát.
 
Szerző: Králl Csaba
Helyszín:  Merlin Színház,  Időpont:  2011. szeptember 26 - október 1.