Tolnai Ottó: A tengeri kagyló
2011.08.29.

Tolnai Ottó kisregénye rövidsége ellenére is brutális, formátlan forma, mely súlyában A fekete órához, nem pedig Cézanne zsonglőrlabda-csendéleteihez hasonló. BENCSIK ORSOLYA ÍRÁSA.

A pompeji szerelmesek című elbeszélésgyűjtemény Infaustus fejezete apró utalásokat tesz a gyerekkori narratívát adó A tengeri kagyló című kisregényre, és központi metaforájának magyarázatát is adja. (Az idén az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet fejezeteit korábban a Híd folyóirat 2000. év 6-7. illetve a 2004. év 5-6., 7. és 8. számában publikálta a szerző, míg – a feltehetőleg párhuzamosan íródó – A pompeji szerelmeseket 2007-ben adták ki Pécsett.)

Az eddigi művekből ismerős motívumok (a tenger, a Tisza virágzása, a Tolnai Világlexikon és a gyűjtemények, a bélyegek, vulkánfíberek vagy éppen az agavé) és szereplők (például T. Orbán Olivér, Tihamér, Lötyöge) a szülőváros, Ó-Kanizsa spiritualitásában, csöndjében, titkai és csodái között találkoznak, ott, ahol „a lehető legsűrűbb a gyerekkor színhelye” (A pompeji szerelmesek, 312.o.) - és a valóságról, a művészetről és a kettőt átható szexualitásról beszélnek. A korábbi prózákhoz képest kevésbé esszéisztikus futamok ellenére a dolgok felszíne mellett A tengeri kagylóban erősen kirajzolódik a rejtett lényeg is, mely – ha figyelembe vesszük a 2007-es kötettel kiépülő dialógust – egy olyan nagytükrön keresztül visszaverődő, megszakadó narratívába ágyazódik bele, amely a semmis tárgyak művészi installálásának kezdeti – ha hihetünk az elbeszélőnek –, még csupán érzett, ösztönös fázisát adja. („jóllehet éppenhogy semmit sem értettem, az égvilágon soha semmit, (…) noha (…) éreztem a belső plasztikáját égnek és világnak egyaránt, csak nem értettem, T. Orbán Olivér se értette, ezt később láthattam, ám ő ebből előnyt kovácsolt magának, ahogy egyik kritikusa mondja majd, kis abszurd modelleket készít (…).” – A tengeri kagyló, 69.o.)

A rizómaszerűen építkező textus egymásba kapcsolódó motívumai az ösztönös fázis értelmében és a gyerekkorral egyetemben ahhoz az eredethez és „őstermészethez” (127.o.) térnek vissza, ahol nemcsak az emberi létező, hanem alapvetően az anyagok is megőrizték ártatlanságukat, ahol a valóság és fikció olyannyira áthatja egymást, hogy a létezés különböző kategóriáin elhelyezkedő dolgok úgy illeszkednek egymásba, mintha a fizikából ismert vonzás törvényének engedelmeskednének. A tiszta fizika hatja át a kisregély (ezt a műfajmegjelölést olvashatjuk a cím alatt) szerint a szerelmet is,  például Nusika és Niggri, „az egyetlen igazi magyarkanizsai tengerész” (84.o.) vonzalmát, akik „úgy találkoztak, ütődtek egymáshoz, mint két biliárdgolyó” (89.o.). De a narrátor szexuális vágyának természete is fizikai megvilágításba kerül, még akkor is, ha – az aktus lényegét tekintve – éppen nem a puszta felszínt akarja kaparni, hanem a rejtett belső felé tör. A kötet fő szervezőelemének, motívumának – melynek kitüntetett szerepére a cím és a fedőlap is utal –, a „nagy barokk triton-kagylónak” (56.o.) kárminajka éppen a kint és a bent, a fizika és metafizika közötti határt ábrázolja érzékletesen, s ennek kapcsán nemcsak az erotikán keresztül modellezhető világ és a vágy, illetve a metafora tárgya, a vulva természete, hanem a  műalkotás valódiságának és esztétikai értékének a kérdése is felmerül. A narrátor minden szabadkozása és degradálása ellenére azonban kis emlékezésétől (126.o.) távol áll a dilettantizmus határán való billegés (uo.), és a már említett felszínen, a dolog héján (uo.), a fizikán túl mégis képes gyerekkorának egy kis plazmáját, a kagyló belsejét, a sprituálisat kivonni. (uo.).

Az ABBÁZIA feliratú kagyló Cézanne A fekete óra című monumentális festményéről kerül le – annak is a narrátor T. Orbán Olivértől kapott reprodukciójáról –, hogy a kép csontsárgára mázolt kredencéről belépjen a gyermekkor (szöveg)világába, majd pedig egy másik műalkotás, egy meztelen női szobor többé már nem metaforikus helyére. (A felirattal Ó-Kanizsa spirituális terébe, a Liget sétányába, a Csodafürdő gyógyító, fényes vizébe és a virágzó Tiszába pedig beemelődik, befolyik a Tolnai művészetében centrális szerepet betöltő tenger, a fekete mediterránum és az Adria is, melynek vizét kékítőgolyóval festik.) A Koszovóban raboskodó apa börtöncelláját megidéző ágy vasrácsozatán keresztül az elbeszélő a fekete csipkealátétre rakott, kárminvörös tárgyra a zöldfülűek olyan, félelemmel vegyes elbűvöltségével tekint, mely kapcsán a világtapasztalat és a szexuális érés, a világ mint olyan megismerésének és a punciba mint olyanba való behatolásnak a párhuzama fedezhető fel.

Cesanne
Cézanne: A fekete óra (1870)

A regény kamasz szereplői, a köcsögök társaságát kialakító fiatalok (például Köcsög, Pius, Lötyöge, Firó, Szatyor vagy Töfe, a narrátor) magukat a Csodafürdő hárs- és vadgesztenyefájára erősítve a női fürdőbetegek meztelen testét lesik, „muziznak” (39.o.), miközben persze a helyszín, Ókanizsa világa nemcsak erotikájában érdekes. Hiszen például a Liget fái között főzi – mint bennszülött-kertész – a két törpe a rózsaszín radírgumit, a könnyet, vagy a béna parkőr ugyanitt merül alá csalánba, csipkebogyóba, és szegeződik fel Szent Sebestyénként az óriás agavéra. A fiatalok különböző terveket szőnek, míg végül - ha nem is készítenek ejtőernyőt valódi selyemből, de - Tihamér megalkotja a Ligetben található meztelen cigánylány-szobor párját, melyhez a voyeaur-szenvedélyük középpontjában álló Pekla Bus Nusika áll a pagodában modellt. Az ártatlanság elvesztése, az alkotás és megismerés közben pedig létrejön egyfajta szakosodás, mely a Tolnai-próza szereplőire olyan nagyon jellemző gyűjtőszenvedéllyel áll összefüggésben: a fiatalok kezdeti lelkesedése, a Tanganyikák, „azúr, avagy kombinészín” (32.o.) Mauritiusok, albániai vagy gyászkeretes bélyegek rakosgatása az a kiindulópont, mely néhányuknál elvezet a valódi filatelizmushoz, a szar élettel szemben a bélyegre való szakosodáshoz (uo.).

A sok melléknarratívát magába építő szöveget az élet és a fikció, faktum és műalkotás, illetve ezek leképezései és utánzatai hatják át, melyek a dolgok megőrzött, majd elveszített ártatlanságával együtt a valóság esztétizálásának poétikájában teljesednek ki. (A művészet ebben az értelemben az a fallosz, mely az életbe hatol.) A tengeri kagyló mint a gyerekkor egyik plazmája, a Cézanne-reprodukció leírása (tehát a leképeződések nagyon is különös, sajátos leképeződése) olyan művészi tükrön keresztül íródik, mely a dolgok, tárgyak képét a „tiszta világoskék átázottságán” (127.o.) keresztül veri vissza, miközben ebben az ősi, szűz alaktalanságban mégis fontos vonásokat, formákat és tulajdonságokat jelenít meg. Így magából a Cézanne-csendélet egyik lényegesnek tekintett pontjából, az aranyszegélyű tükör kékjéből sem egy szín homogenitását láttatja viszont, hanem a kárminszájú kagyló míniumát is, halálos fontosságát, véres, felfaló természetét, illetve bensejének kibuggyanását: a puncit mint olyant, mely finom szálakkal kapcsolódik össze a pagodabeli jelenettel, a szoborral és a repedt nagytükrön keresztül tükröződő látvánnyal. Tihamér fejből dolgozik, a kamaszok pedig csak közvetetten - a repedt nagytükörből - látják a történéseket, így Nusika meztelensége és az alkotás folyamata is mint tükörkép jelenik meg, mely a terembe beszűrődő fénynek köszönhetően különböző megvilágításban és detaille-okban válik befogadhatóvá.

Tolnai Ottó
Tolnai Ottó

A tengeri kagyló egyik legszebb része (a számos közül) az alkotás folyamatának, majd a szobor kagylóval való megerőszakolásának – mint a narrátor első, de szintén csak közvetett szexuális aktusának – a leírása. A Pygmallion-mítoszt is megidéző jelenetben Tihamér „valami ördögi módon, valami megengedhetetlen eljárással, mert mi a szar is a művészet?!” (96.o.), úgy fojtogatja az anyagot, úgy válassza szét a lábakat, simogatja a zöldeskék agyagot, mintha Nusika testén dolgozna, hiszen a nő a fiú minden egyes mozdulatára reagál: jajdul, sóhajt, szisszen. „[V]alami történik az agyag és Nusika húsa között” (96.o.), ahogy Pius mondja, „máris benne a lelke” (uo.). Ennek a már valamennyire lelkes szobornak az egyáltalán nem valóságos nemi szervébe – éppen a Tisza virágzása előtt – nyomja majd a narrátor a kagylót, tulajdonképpen a saját, hiányzó nemi szervével erőszakolva meg (vö. 114.o.), hogy sebet ejtsen rajta, vérezzen.

A pompeji szerelmesek Abélardként kasztrált B.O.-jának történetében azon túl, hogy – módosítással, de lényegében – hasonló szexuális metaforahálót alkalmaz Tolnai, ennek, a kisregény szempontjából lényeges szöveghelynek, a sok narratíva között hangsúlyos mikrotörténetnek a rövid kifejtésére, magyarázatára is kitér: „Tehát egyáltalán nem tudom érzékelni B.O. (40) helyzetét, jóllehet valamiképpen azonosulok vele, én egyértelműen Lili kivett, tenyerében nekem felkínált, átadott, kicserélt, miközben magának a kagylót nyomja fel, mint Tengeri kagyló című regényem kishőse a nyersanyag hölgy lába közé, ahogyan felnyomja a gyönyörű, nagy tengeri kagylót, hogy valós puncija legyen a szobornak, s csak a következő pillanatban vágom le, vágom bele.” – A pompeji szerelmesek, 343-344.o.) Az idézetben kihangsúlyozott szobor (és punci) valóságossá válása  A tengeri kagylóban nem mást, mint a metaforák valós helyükre kerülését valósítja meg, ily módon a szétválasztott azonosító (kagyló) és az azonosított (punci) maradéktalanul eggyé válik. (Emellett éppen Abélard személyének köszönhetően nemcsak egyfajta vágyfilozófiához, hanem a középkori, a nominalisták és realisták között dúló univerzália-vitához is elvezet.)

Tolnai kisregélye a valóságossá válással szinte le is zárul: „[a] folytatást – szabadkozik a narrátor – nem tudnám elmesélni” (A tengeri kagyló, 122.o.), noha egy másik szöveghelyből éppen azt tudjuk meg, hogy most, a végére jött bele a mesélésbe (110.o.), még akkor is, ha alig várja, hogy pontot tegyen, és kis emlékiratával T. Olivérhez rohanjon. Nusika eltűnésével azonban nemcsak a folytatás lehetségessége válik kérdésessé, hanem a szükségessége is, hiszen a kagyló felhelyezésével az anyagok elveszítik szüzességüket, és a valóság és fikció közötti viszony is megváltozik. A köcsögök társaságának széthullása pedig annyi követhetetlen történetet eredményez, melyeket az önmagát T. Olivértől állandóan megkülönböztető, elválasztó elbeszélő (akik mégis együtt, „mint az agyag és a tükör, Nusikát mutat[ják] egymásnak” . 127.o.) nem képes összefogni, így a nő eltűnése utáni narratívák a kötet utolsó lapjain ismét a központi, monumentális alkotásba, Cézanne festményébe és a Tolnaitól már jól ismert képzőművészeti esszéfutamba futnak bele, hogy végül annak tudatában csukjuk be a könyvet: Tolnai Ottó kisregénye brutális, formátlan forma, mely súlyában valóban A fekete órához, nem pedig Cézanne zsonglőrlabda-csendéleteihez (125.o.) hasonló.

Cím:  A tengeri kagyló,  Szerző:  Tolnai Ottó,  Kiadó:  Forum,  Kiadás helye:  Újvidék,  Kiadás éve:  2011,  Terjedelem:  127 oldal,  Ár:  2100 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott