II. Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál
2011.08.23.

A kaposvári fesztiválon az augusztus 17-i, szerda délelőtti hangverseny volt talán a leghangsúlyosabban „kortárszenei”, hiszen a felhangzó művek keletkezési ideje 1940 és 2009 közé esik. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA.

A hangverseny egyszersmind a fesztivál Strém Kálmán emléknapjának is nyitánya volt; s az ő öröksége valóban tapinthatóan jelen volt. Életművének talán legfontosabb leitmotivjaként ugyanis az a végsőkig komolyan vett és mindenfajta önfeláldozással párosuló meggyőződés szolgált, hogy a magyar vidéki városokba el kell juttatni ugyanazt a legmagasabb zenei színvonalat, ami Budapesten hozzáférhető. (Persze a budapesti színvonalat nem kis részben ugyancsak ő alakította.) A kaposvári kamarazenei fesztivál ebben a tekintetben egyértelműen Strém Kálmán művének örököse és folytatója volt, méghozzá nem csupán ezen az egyetlen napon.

Reto Bieri
Reto Bieri

Strém szelleme nyilvánult meg – ismét: a teljes fesztivál során – az egészen fiatal, de már koncertre érett művészek szeretetteli felkarolásában, számukra lehetőségek teremtésében, nem is egyszer befutott, nagy művészekkel való együttműködés formájában. Rendkívül rokonszenves a fesztiválnak az a gyakorlata is, hogy bár a közreműködő művészek kiválasztásában rendkívül igényes, a „kiválasztottakat” viszont, 21-től 76 évesig, a kitüntetések számától és bármi egyébtől függetlenül, egyenrangú résztvevőkként kezeli. Senki sem „sztár” általában, legfeljebb az éppen előadott mű összefüggésében és a siker függvényében. 

A szerda délelőtti koncert első felében két Steve Reich-kompozíció szólalt meg: előbb a „klasszikus” Zene fadarabokra (amelyet a néhai 180-as csoport előadásában ismertünk meg a 70-es években), majd a 2009-ben az Amadinda ütőegyüttes által a Művészetek Palotájában (ős)bemutatott Mallet Quartet. Reich műveit a szünet után Olivier Messiaen monumentális műve, a Kvartett az idők végezetére (Quatuor pour la fin du temps) követte. S a koncert mindkét félidejében ott találtunk egy-egy ragyogó huszonévest a harminc-negyven-ötven-hatvanévesek partnereként.

A Reich-művek esetében ez a Benjámin Szabó Mátyás volt, aki a fadarabos zenében a legnehezebb szólamot játszotta: az öt előadó egyikeként középen állva ő adta az egyenletes mérőütést – ezt perceken keresztül tökéletesen egyenletes tempóban és hangerővel tenni: roppant felkészült ütőjátékost kívánó feladat. Szabó ezt kifogástalanul valósította meg, nagyban megkönnyítve a legvadabb ritmusokat játszó társainak, a skót Colin Currie-nek és az Amadindából ismert Rácz Zoltánnak, Holló Aurélnak és Váczi Károlynak a dolgát. Az eredmény egy talán sohasem hallott precizitás, és ebből is eredően szédítő és eksztatikus hatású előadás lett. Ehhez képest az új, háromtételes, két vibrafonra és két marimbára komponált Reich-mű, bár kellemesnek, de másodlagos frissességűnek, hogy ne mondjam: jóval hígabb zenének hatott. Az előadók, Currie híján, azonosak voltak az előző darabéval, s az ő hallatlanul koncentrált, precíz és virtuóz előadásuknak volt köszönhető, hogy az előadás mindenesetre maradéktalanul lekötötte figyelmünket. 

Alina Pogostkina
Alina Pogostkina

A szünet után azonban a koncert nem maradt adós a különleges, sőt ünnepi élménnyel. Messiaen klasszikus remeke, amelyet Reto Bieri (klarinét), Nagy Péter (zongora), Alina Pogostkina (hegedű) és Perényi Miklós (gordonka) adott elő, teljes – nehéz ide pontos szót találni – magasztosságában mutatkozott meg a hallgatóság előtt. Bár e ponton nem hallgathatom el, hogy a pompás új koncertterem, a Szivárvány Zeneház légcserélő berendezésének hangos működése (ami némi árnyat vetett szinte a fesztivál egészére) a Quatuor végtelenbe vesző, négyszeres-ötszörös piano tételzáró hangjai esetében katasztrofális túlerőt képviselt, és ebben az esetben nagyon sokat elvett a zenei élményből.

De ne legyünk telhetetlenek: mert ami a műből hallatszott, az egyszerűen csodálatos volt. Nagy Péter, aki hihetetlen energiával és igen magas színvonalon játszva viselte a fesztivál terheinek jelentős részét, egyenrangú partnere volt társainak, akik – életkortól és ismertségtől függetlenül – csupán ezen a fesztiválon is rendkívüli előadóművészeknek bizonyultak. Reto Bieri vagy féltucat remekmű előadásában bizonyította, hogy nem ismer semmiféle rutin- vagy biztonsági megoldást, s szinte mindegyik darabban – így a Messiaenéban is – olyan effektusokat, súlyokat és összefüggéseket tett világossá párját ritkítóan sokszínű játékával, amelyek számomra legalábbis mindeddig rejtve maradtak. Ha Perényi Miklós semmi mást nem tett volna ezen a fesztiválon, mint hogy úgy játssza el a „Louange à l’éternité de Jésus” végtelen, sőt örökkévaló csellószólóját, ahogyan eljátszotta, már az is bőven elég lett volna annak nyugtázásához, hogy angyal járt közöttünk Kaposváron. Alina Pogostkina, az ügyeletes huszonéves ezen a koncerten éppen azzal tette le névjegyét, hogy a „Louange à l’immortalité de Jésus” tétel „ikerszólóját” olyan transzcendens magasságba emelte, ami egyenlőként állt helyt a Perényi-szóló mellett; hegedűhangjának átható tisztaságát pedig tulajdonképpen nem is tudom mihez hasonlítani.

Különben az egész előadással kapcsolatban nyugodt szívvel alkalmazhatjuk a „mennyei” jelzőt, azzal együtt, hogy a műben persze az indulat, sőt a humor is fontos szerepet játszik. A mennyei egyik kézenfekvő aspektusa a tökély, és a hallgató szinte az első pillanattól az utolsóig azt érezhette, hogy a négy előadó tökéletes összhangban játszik mind intonációban és technikailag, mind pedig a darab közös felfedezése, megértése és megformálása tekintetében. Így azután Messiaen angyala is ott volt közöttünk.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Szivárvány Zeneház, Kaposvár,  Időpont:  2011. augusztus 17.
Megítélt támogatás: 13 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megvalósítására (2011)