Aaron Blumm: Biciklizéseink Török Zolival
2012.02.09.

A könyvsorozat 169. darabjaként Aaron Blumm (alias Virág Gábor) kötete komoly eséllyel pályázhatna a „legszebb JAK-füzet” címéért. De nemcsak emiatt fontos. MILIÁN ORSOLYA RECENZIÓJA.

A nyolcvanas évek elején (egész pontosan 1982-ben) narancssárgán, puhafedelesként indult sorozattól szokatlanul, a Biciklizéseink Török Zolival keményborítót kapott, amely szemet gyönyörködtető, a könyv bal oldalain futó Sinkovics EdE-rajzokat – is – leplez. A szépirodalmi könyvkiadás mai mizériájában nagy öröm ilyen szép kiállítású könyvet a kézbe venni, persze a megvalósuláshoz csapatmunkára, a József Attila Kör, a Symposion és a prae.hu kiadói összefogására, Virág Gábor és Sinkovics EdE, továbbá a szerkesztőként közreműködő Orcsik Roland együttműködésére volt szükség. 

Sinkovics illusztrációi hol hűen követik a szöveget, egy-egy nyelvi mozzanat vizuális mását nyújtva, hol függetlenednek tőle a teremtett világra adott szabad asszociációkat alkotva, hol pedig több, a szövegből kiragadott motívum képi megfelelőiből gyúrnak össze valami újat, valami mást. Bízom benne, hogy lesz majd kritikus, aki a képek és a szavak közti játékokat alaposan szemügyre veszi, itt mindössze annyit jegyzek meg, hogy a képek mindegyik említett esetben dúsítják a rövid bejegyzésekként sorjázó szövegdarabkák megértési lehetőségeit, nem ritkán ugyancsak átrajzolva az egyes szövegrészekkel kapcsolatos értelmezői elképzeléseket.

A képek ilyen áldásos ténykedése teljes mértékben megfelel annak a – nevezzük úgy – billentgető technikának, amelyet a beszélő én határainak fellazításával, a cseppfolyós identitásokkal és a narratív szerepjátszással Blumm előző, Csáth kocsit hajt című kötetében is alkalmazott, s amely itt is jócskán érvényesül, az elbeszélt történet több párhuzamos „valóságát” teremtve meg. (Könnyed utalásként alighanem éppen elődjére, egyben Bada Dada Apa kocsit hajt című legendás zeneszámára játszik rá a jelen kötet „Zoli kocsit hajt” szövegdarab-címe.)

Szövegdarab vagy töredék: Blumm ezúttal is ragaszkodik a rövidtörténetek szerkezeti szellősségéhez, ám a Csáth kocsit hajthoz képest, úgy tűnik, mind terjedelmi, mind nyelvhasználati szempontból még tovább csupaszította a „pillanat formáját” (Thomka Beáta). A rövidtörténet műfajára jellemző redukció és (jelentés)sűrítés talán legszemléletesebb példája a „tizennegyedik biciklizés” című „fejezetecske”. Ez a minimális információközlésre szorítkozó párbeszéd („Fogsz? / Foglak.”, 131.o.) végletesen tömör szeretkezés-leírásnak, szerelmi vallomásnak vagy éppenséggel a másik fizikai jelenlétéről, létezéséről való megbizonyosodásnak is olvasható, attól függően, hogy segédigeként vagy igeként értjük a mondatokat (s persze, attól függően, hogyan egészítettük ki a történetmondás kihagyásait).  

A Biciklizéseink Török Zolival öt nagyobb fejezetnyi, itt-ott szerelmeslevelekkel tűzdelt, de meghatározóan naplóformát imitáló prózadarabból áll össze; a feljegyzésszerű elbeszélésmód kialakítása a szövegek egy részének eredeti médiumához, a bloghoz is köthető (vö.: http://biciklizeseimtorokzolival.blogspot.com/). A rövidtörténeteknek tartható „fejezetecskék” füzéréből és az elbizonytalanító elbeszélői-nyelvi eljárások eredményeként megszülető történetvariánsokból a kisregény műfajának szélsőségesen szabad, a posztmodern kisprózai törekvésekkel határozottan számot vető változata születik meg.

A Biciklizéseink Török Zolival egyik tétje alighanem épp az eldönthetetlenség állapotának állandó fenntartásával, fenntarthatóságával való merész kísérletezés. Hiszen a két, női és férfi elbeszélői perspektívával, a tér és az idő kereteinek csaknem minden egyes fejezetben bekövetkező átalakításával, a tulajdonnevek és referenciák csereberélésével (Klára, a női elbeszélő olykor Ágnesnek, egyszer pedig „Török Szoltánnak” nevezi magát; az elbeszélt világon belül reálisnak látszó tényekről-tárgyakról rendszerint kiderül, hogy létük látszólagos és ideiglenes, lásd például a bogáncsot, ami „valójában” kismadár) a szerelmi történet újabb és újabb lehetséges változatait szabadítja el. 

Míg az első fejezet alapján úgy hisszük, szokványos szerelmi háromszögről olvasunk, amelyben a férjezett nő megtalálja az ún. Igazit és úgymond, „elbiciklizget” vele, a fejezet záró részében színre lépő orvos nézőpontjával szembesülve minden addigi esemény egy beteg képzelgésének kezd látszani. Az elbeszélő szavahihetőségével kapcsolatos – visszafelé is érvényesülő - kételyt a továbbiakban a téves valóságérzékelésre (vagy téveszmére) tett utalások, a képzelet, a vágy és a valóság közti határ elmosására törekvések erősítik meg, hogy aztán a beszédesen önreflexív című, „A harmadik lehetőség” fejezetében (ahol színre lép Török Zoli mint narrátor) a motivikusan már megelőlegezett „klinikára” (109.o.) jussunk. 

Az olvasó előtt itt újra több út nyílik: újragondolhatja és -indíthatja a kórházi találkozás kezdőpontjától a szerelem történetét, de dönthet úgy is, hogy nem ad hitelt a férfi-narrátor szavainak, s a korábbi történetvariáns keretei között, annak újabb epizódjaiként helyezi el az e fejezetben olvasottakat. A negyedik fejezetben ismét átalakul a történet, megváltoznak tér-idő keretei is. Blumm ezúttal a látszólag véletlen, elszólás-jellegű motívumokat – jelesül Török „Szoltán” (123.o.) szultánságát, illetve Klára hepciáskodó megjegyzését: „csak egy vagyok a háremedben a sok közül, ne tagadd” (85.o.) – bontja tovább.  Látványosan szöveg-, nem pedig világszerű nyomok által kerülünk tehát „A negyedik lépés” fejezetének háremébe, ahonnan szintúgy megszöknek hőseink, hogy „Az ötödik csöpp” zárlatában egymáséi legyenek örökre, „vég(r)e” (187.o.). S hogy ez a „vég” – amelyet a következő lapon végtelenít, vagyis törlésjel alá helyez a szöveg („És soha nem lesz…”, 189.o.) - falusi nyugalomban, vagy valamely, mindennemű referenciális vonatkozást nélkülöző helyszínen következik-e el, végképp eldönthetetlen marad.

S az itt említettek még csak nem is fedik le a történet(ek) összerakásának összes lehetőségét. 

A kikristályosodó, de rövidesen széthulló, mássá alakuló történetverziókkal példázott képlékenység a kötet egyéb narratív és nyelvi síkjain is érvényre jut. Az épülés-bomlás-újraépülés, illetve az „ez is lehet, az is lehet” stratégiái határozzák meg a történetmondást, az elbeszélői önazonosságot és megbízhatóságot, a váratlanul érkező, az elbeszélt világból természetesen újra kibillentő külső valóságvonatkozást (a „véletlen biciklizés” fejezetecskéje, 97.o.), s végül, de nem utolsósorban a „biciklizés” metaforáját. Ezzel a komplexitással pedig a könyv eléri azt, amire csak a jó irodalom képes: újra- és újraolvastatja magát.

A szerző a TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KONV-2010-0005 projekt posztdoktori ösztöndíjasa.
 
 
Szerző:  Aaron Blumm,  Cím:  Biciklizéseink Török Zolival,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2011,  Kiadó:  Prae.hu, József Attila Kör, Symposion,  Terjedelem:  200 oldal,  Ár:  2990 Ft