Lalala Human Steps: New Work by Édouard Lock / ImPulsTanz, Bécs
2011.07.20.

Bécs egyhónapos táncfesztiválja, a 28. alkalommal megrendezett ImPulsTanz felütéseként három előadáson vendégszerepelt a Volkstheaterben a kanadai La La La Human Steps a New Work by Édouard Lock című darabbal. A lényegre törő cím összefoglalja az előadás puritánságát. MEGYERI LÉNA KRITIKÁJA.

A tavaly, az együttes fennállásának 30. évfordulóján jórészt új táncosokkal bemutatott darabban az alapító-koreográfus Édouard Lock két görög mítoszon alapuló operát, Purcell Dido és Aeneasát, valamint Gluck Orpheus és Eurydikejét dolgozza fel. Legjobb azonban, ha a tragikus szerelmi történetek cselekményének felismeréséről már az elején nagyvonalúan lemondunk, Lock ugyanis nem mesél történetet, de még csak konkrét karaktereket sem nagyon teremt. Ami valóban az operákat veszi alapul, az Gavin Bryars zenéje: a komponista a két klasszikus mű zenéjét összegyúrta, és négy hangszerre: zongorára, csellóra, hegedűre és szaxofonra dolgozta át, a zenészek pedig a színpad hátulján élőben kísérik a táncosokat.

Az előadás egyik főszereplője a világítás: a színpad gyakorlatilag teljesen sötétbe burkolózik, csak az éppen táncoló alakokat világítja meg egy-egy reflektor fénye. Ezek a fénykörök jelölik ki a táncosok helyét, rajtuk kívül mintha nem is léteznének. A cselekmény és a díszlet hiánya, az egyszerű fekete kosztümök mind azt segítik elő, hogy maga a tánc kerüljön középpontba. Lock pedig elképesztő iramot diktál: kilencven percen keresztül egyformán magas erőbedobással táncol a tizenegy táncos. Habár a fénykörökben való táncolás azt eredményezi, hogy a koreográfia sokszor meglehetősen statikus, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne intenzív. A tempóra jellemző, hogy a premieren táncoló Marinszkij-balerina, Diana Vishneva megjegyezte: „Ehhez képest a klasszikus balett lassított felvétel.” 

Jelenetek az előadásból
Jelenet az előadásból. A képek forrása: La La La Human Steps
A félhomályos színpad és az egyenjelmezek miatt a táncosok nem arcukról vagy megjelenésükről azonosíthatóak elsősorban; mindenkinek van viszont egy-egy jellegzetes mozdulatsora, kombinációja, amit újra és újra előad. Ez érvényes a női szólókra és a duettekre is. A feszes tempó, a rendkívül gyors forgások, a lányok esetében a spicc-technika nagyon kevés hibalehetőséget hagy a táncosoknak, és ők kiváló technikával teljesítenek. A férfiakra elsősorban a partnermunka hárul, viszonylag kevés szólójelenetük van, a duettekben viszont tökéletes és pontos partnerek, és megteremtik a lehetőséget a lányoknak is, hogy brillírozzanak.

Habár úgy tűnik, mintha az előadás minden egyes pillanata gondosan meg lenne tervezve, mégis akadnak nehezen magyarázható elemek. Például, hogy milyen koncepció szerint váltogatják a szólótáncosnők a partnereiket, vagy hogy mely pillanatokban váltja fel néhány pillanatra az élőzenét kortárs muzsika? A darab három pontján (egyszer a legelején, majd kétszer közben) két vászon ereszkedik le, a bal oldalin az egyik táncosnő képét látjuk, a jobb oldalin digitálisan megöregített önmagát. Hosszan néznek a kamerába, majd időnként elnéznek valamelyik irányba, kvázi átnézve másik önmagukra. Ezek a jelenetek, bár elgondolkodtathatnak, nem kerülnek kontextusba.

Az kétségtelen, hogy Lock a táncosnőket helyezi előtérbe. Ők kapják a szólójeleneteket, a férfiak legtöbbször csak statisztálnak nekik. Mozdulataik kemények, karakteresek, gyakran éles ellentétben állnak a lágy zenével. A szólótáncosnők mellett figyelemre méltó egy meglehetősen magas, egyforma testalkatú táncosnő-páros, akik időről időre felbukkanva határozottan mitológiai alakok képzetét keltik. Egyetlen érzelmileg telítettebb jelenet fordul elő az előadás vége felé: egy heves duettben az egyik táncosnő próbálja eltaszítani magától partnerét (talán utalás Dido és Aeneas történetére, de lehet ennél univerzálisabb jelentésű is), a zene fokozódik, végül a zenészek is egyenként felállnak, és közelítenek a táncosokhoz. Ám a duett végével ismét minden visszaáll a rendes kerékvágásba, míg végre a táncosokról „lehullanak” a fénykörök, és együtt meghajolnak felénk.

Lock mintha már a címadással (pontosabban annak hiányával) is próbálná elkerülni, hogy bármit is konkretizáljon. Ezt erősítik később az elidegenítő elemek: az egyszerű jelmezek, a sötét színpadkép, a partnerek lecserélhetősége is. Mégis: talán egy kicsit túl sokat bízott a néző fantáziájára – a puzzle darabkái nem állnak össze. A koreográfia, a táncosok kiváló technikája képes másfél órán keresztül lekötni, sőt lenyűgözni is, ám a szinte végig egy szinten tartott tempó és érzelmi intenzitás miatt nincsenek mélységei, nincsen íve az előadásnak. Az ihlető görög tragédiáktól elvárt katarzis most elmarad.
Szerző: Megyeri Léna
Cím:  New Work by Édouard Lock,  Koreográfus:  Édouard Lock,  Zeneszerzők:  Gavin Bryars, Blake Hargreaves,  Díszlet:  Armand Vaillancourt,  Jelmez:  Liz Vandal,  Fény:  Édouard Lock,  Táncosok:  Diego F. Castro, Mi Deng, Talia Evtushenko, Sandra Mühlbauer, Grace-Anna Powers, Alejandra Salamanca Lopez, Jason Shipley-Holmes, William Lee Smith, Zofia Tujaka, Márcio Vinícius Paulino Silveira, Kai Zhang