Oláh-Sambeat-Szandai-Miralta: Sketches of Pangea / BMC
2012.03.20.

Interkulturális kaland időutazással egybekötve – valami ilyesmire vállalkozott a kétnyelvű alkotógárda. Felskiccelték a rejtélyes őskontinenst, majd belakták éteri zenével. Valamelyest. ASZÓDI MÁRK CIKKE.

Kezdetben a földünk felszínét elárasztó ősóceánon egyetlen gigantikus szárazföld úszott csupán, ezt nevezzük Pangeának. Ez a jura kor beköszöntekor, úgy 180-200 millió évvel ezelőtt darabokra repedt, méretes szilánkjai elsodródtak egymás mellől, így alakult ki a kontinensek ma ismert rendszere. A Pangea tehát minden kultúra eredendő bölcsője, földi létünk csupatitok-csupacsoda ősállapotának szinonimája. S minthogy Oláh Kálmán (zongora), Perico Sambeat (fúvós hangszerek), Szandai Mátyás (bőgő) és Marc Miralta (ütős) legújabb lemeze szintén a befogadástörténeti akcidenciák folytán külön entitásokként kezelt, ám legmélyen nagyon is egy tőről fakadó zenei világok - úgymint a magyar népzene, az andalúziai flamenco és az afrikai ritmusokban gyökerező jazz - kapcsolatát firtatja, kézenfekvőnek tűnik a központi metafora megválasztása.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár a kultúrák keveredése kimeríthetetlen kompozíciós forrás, egyben kissé elcsépelt is ez a „bebarangolom a világot a képzelet hullámain és megidézem egzotikus, vagy éppen seholnincs tájak vadregényes hangulatát” toposz. Így a (többek közt Pat Metheny zenekarában is megfordult) spanyol és szintén élvonalbeli magyar „jazz-masztodonok” találkozása az ősrobbanás erejével nem ér fel ugyan, de vitathatatlan tény, hogy időtlen művészi energiákat enged ki a kreativitás palackjából.

Az emlékezetes tételek közé tartozik az Addaia. Zongorakísérete a maga „vándorló” hangsúlyaival a legszellemesebb megoldások egyike a lemezen, és itt még a tulajdonképpen alibi szaxofontéma sem zavaró, mert pontosan ilyenre van szükség ebben a környezetben. Erős kompozíció a Hungarian Sketch No. 2 is, amelyben Oláh Bartókot és Ligetit megidéző szőnyegére települ rá Sambeat jazzes kígyóbűvölése, mindez helyenként némi flamenco tapssal kísérve. De láss csodát, a végeredmény mindezek dacára mégsem autentikus világzenére emlékeztet, hanem Pat Metheny – amúgy Grammy-díjas - Imaginary Day lemezének hangulatára. A szaxofon nyitódallama, de még a harmonizáció is már-már kísértetiesen methenys, a tapsolósdiról nem is beszélve (lásd: The Heat of the Day). Csakúgy, mint a Laurasia címet viselő közjáték – a perkakísérettől kezdve a bőgőkezelésen át, egészen az egzaltált sóhaj-, illetve vakkantás szerű furulyamotívumokig.

Félreértés ne essék, számomra nem különösebben zavaró, ha Metheny stílusát idéz valaki, sőt. Az Imaginary Day lemezét pedig (és ezzel nagyon nem vagyok egyedül) egyenesen a műfaj egyik legtökéletesebb korongjának tartom. Az utánérzéseknek azonban buktatója is van. Mert egyrészt megmutatkoznak ugyan Sambeat, Oláh, Szandai és Miralta valóban kiemelkedő képességei, másrészt viszont gyorsan nyilvánvalóvá válik az is, hogy az epikus építkezés eszköztára esetükben egy nagyságrenddel kezdetlegesebb, mint a Missouri-béli mesternél.  

Nagyon eltalált még az Atlantis kerettémájának megfoghatatlan misztikuma, noha maga a dallam még csak nem is különösebben erős, pláne nem fülbemászó. Mégis hat. Csak úgy, mint a Gondwana és a Panthalassa nevezetű kurta közjáték, a maga sztochasztikusságában is megkapó dallamfoszlányaival. A Hungarian Sketch No. 5-ban a fogós vampet egy magyar népzenei balladát imitáló melódia követi, mely jazz-improvizációba fordul át – ez is az izgalmasabb percek közé tartozik. Mint látható, a tematikus fonál feszesebb már nem is lehetne; hiszen Atlantisz az letűnt idill kontinense, Gondwana a kettétört Pangea déli-, Laurasia meg az északi része, Panthalassa pedig az egyetlen hatalmas szárazföldet körbeölelő ősóceán volt.

A legfeleslegesebb pillanat ebből következően a Homage to Monk című blues. No, nem mintha botrányosan rossz lenne. Oláh Kálmán köztudottan pár éve elvitte a washingtoni Thelonious Monk Jazz Composer's Competition fődíját, és ez hallatszik is. Teljesen idegen viszont a lemez hangvételétől és koncepciójától; megtöri az amúgy láthatóan kiemelt műgonddal felépített logikát – még ha nyilvánvalóan azért is került a lemezre, hogy munícióval szolgáljon a kapcsolódó koncertprogramhoz. Nem csupán emiatt, de a „nagy puzzle” nekem végül nem adott ki egységes képet. Viszont legalább néhány kellemesen ismerős vidéket felfedezhettünk. 

Szerző: Aszódi Márk
Kiadó:  BMC Records,  Kiadás éve:  2011