A Duke Ellington Orchestra koncertje / Budapest Kongresszusi Központ
2011.04.18.

Nyitányként mindjárt az Egyesült Államok magyarországi nagykövetasszonya adott át díjat az együttesnek. Így utólag jónak mondható az időzítés, ezen este alapján ugyanis már nem biztos, hogy járt volna az elismerés. ASZÓDI MÁRK KRITIKÁJA.

Valljuk be őszintén, a tribute/revival típusú zenekarokban mindig van valami gyanús. Szellemidézésre szakosodva járnak országot-világot, és legfőbb ambíciójuk, hogy az eredetihez megszólalásig hasonlítsanak. (Általában pont a megszólalásig szoktak egyébként.) Mindig úgy tűnik, mintha a könnyebb végéről fognák meg a dolgokat. Sehol egy új dal, és a produkció főhőse (a rég feloszlott együttes vagy az elhunyt előadó) értelemszerűen szintén hiányzik, mégpedig – és ez a legfontosabb oka a rossz érzésnek – a karizmájával együtt. Vagyis pont az a megismételhetetlen zsenialitás nincs jelen a színpadon, amely a művészi főhajtást indokolja. Persze, ez akár úgy is felfogható, hogy épp e hiányérzet folytatólagos átélése a cél, tehát a küldetés teljesítve. Ráadásul – gyarapítva a pozitív olvasatot - a közönségnek is módja van ilyenkor egy jó kis nosztalgiázásra, amiért rendszerint igen hálás is. 

Ezzel együtt az ilyesfajta vegyes érzelmek nálam még a Duke Ellington Orchestra esetében is előjöttek, bár tagadhatatlan, hogy valamiféle „jogfolytonosság” azért fennáll köztük és a legendás Duke Ellington kísérőzenekara(i) közt. Az 1920-as évek kezdetétől majdnem a ’70-es évek derekáig alkotó jazzmuzsikus halála után ugyanis előbb fia (Mercer Ellington) vette át a big band vezetését, majd ’96-tól az unoka, Paul. Az eltelt évtizedek alatt a tagok persze lecserélődtek, de a folyamatosság sosem szakadt meg. A banda autentikus műhely jellege a mai napig megmaradt, a közel egy évszázad alatt felhalmozott tudás szájról-szájra, kézről-kézre járt és élt tovább. És megmaradt a műfaj örökzöldjeivé nemesült repertoár is - ebből csemegéztek biztos kézzel budapesti koncertjükön is. (Volt miből, Ellington körülbelül 2000 dalt szerzett illetve játszott életében.) Ki tudja, talán a big band stílus elmaradt szervesülése a honi közízlésbe, talán a jegyárak miatt, mindenesetre telt ház bizonyosan nem volt.

Volt viszont In a Sentimental Mood, Take the ’A’ Train (ez speciel Billy Strayhorn szerzeménye, hiába köti a köztudat Ellingtonhoz), It Dont Mean a Thing If It Aint Got That Swing, Sophisticated Lady (társszerző: Irving Mills) és persze a buján egzotikus Caravan. Utóbbit Ellington talán legnépszerűbb dalaként szokás emlegetni, s való igaz, ő játszotta először, ám ettől még bizony Juan Tizol írta. (Lásd még: az utókornak az ő torz emlékezete és rút hálátlansága.) Az előadás profizmusába nem lehetett belekötni, a hangszereseknek a zsáner minden fortélya magabiztosan a kezében volt, akár lendületes szvingről, akár visszafogottabb balladákról volt szó. Mivel Ellington talán legfontosabb zeneszerzői és hangszerelési sajátja, hogy folyamatosan virtuóz sorokkal kényeztette csapatának minden egyes tagját, a technikai tudásra sem lehetett panasz. Tucatszám követték egymást a villámkezű szólók és improvizációk, az együttes játék pedig végig érett és letisztult hatást keltett. Minden tökéletes volt, gondolhatnánk. Pedig sajnos csupán szakmailag. A múlt század első néhány évtizedének tengerentúli éjszakai élete mellett ugyanis egy másik, hasonlóképpen jellegzetes buké is fölsejlett: a dollárszag.

Tommy James
Tommy James

Persze korántsem könnyű szétszálazni, hogy a megtapasztalt könnyedség magára a stílusra vagy a félgőzzel játszó zenészekre vezethető-e vissza, én azonban határozottan az utóbbira voksolnék. Erősen hakniszerű produkciót láthatott a budapesti közönség. Azóta utána olvasva megtudtam, hogy a csapat immáron negyedik éve turnézik ugyanezzel a programmal szerte a világban. Valami ilyesmire tippeltem magam is. Talán az egyetlen igazán emlékezetes momentum Tommy James zongorista élményszámba menő, ízes játéka (s kisebb részben: rendkívül mókás személyisége) volt az este során. Ha engem kérdeznek, a zenekar vezetője is tulajdonképpen ő, az Ellington-unokát leginkább a könnyen belátható píár szempontok miatt delegálták névleg e titulusra. Hangozzék akármilyen szentségtörésnek, a koncertet legfeljebb félautentikus kortörténeti érdekességként tudtam értelmezni. Inkább különös, mint különleges élmény volt a húszas évek végén Ellingtonnal fénykorát élő nevezetes New York-i lokál, a Cotton Club hangulatában megmártózni. Ám azóta, akárhogy is számolom, eltelt bő nyolcvan év, és az a sokat emlegetett vasfogú karaván bizony rendesen elhaladt már.

Szerző: Aszódi Márk
Helyszín:  Budapesti Kongresszusi Központ,  Időpont:  2011. április 5.