Titanic Nemzetközi Filmfesztivál / Japán tenger
2008.04.14.

A Titanic utolsó napján nagyot merített a Japán Tengerből, s búcsúként lejátszott a szekció hat filmjéből tizenötöt. Igen: az egyik magában foglalt tizenhárom rövidfilmet. KOVÁCS BÁLINT BESZÁMOLÓJA.

Ez egyébként első blikkre igen szimpatikus gesztus a fesztivál szervezői részéről: a rövidfilm műfaja a filmfesztiválok, mozik és tévék mostohagyereke: előbbieken alig találkozni vele, moziban legfeljebb a közönség hangos értetlensége mellett játsszák őket kísérő gyanánt, a tévében pedig sokszor még annyi rentabilitást sem tulajdonítanak neki, hogy feltüntessék a műsorban. Ám ha ezt a tizenhárom japán rövidfilmet – melyet Tokió jakuzák címen vetítettek a fesztiválon – kéne felhasználni a fent taglalt helyzet megoldására, azzal többet ártanánk az ügynek, mint amennyit használnánk.

Tokiói jakuzák
Tokiói jakuzák
A válogatás eleve okot ad a rosszindulatú feltételezésekre: a Titanicra nem egy lelkes bizottság válogatott össze tucatnyi érdekes rövidfilmet, hanem a kényelmesebb módszerhez nyúltak, s egy vitatható pályázatra készült filmek képezték a válogatás alapját. Vitatható, mondom: mert mindkét ismert megkötés az. Az egyik maga a téma: a tokiói jakuza (azaz a japán maffia) mint kiindulási alap gyakorlatilag előírja, hogy az alkotók nem választhatnak kevésbé gyakran megénekelt, kevésbé elkoptatott és kevesebb (aligha felülmúlható) alapművet felvonultató szüzsét. A másik kikötés pedig az alacsony költségvetés volt – érdekes álláspont, mely szerint a pénz befolyásolja egy alkotás művészi értékét, holott megannyi példa mutatja, hogy egyetlen kézikamerával islehet "jobbat" alkotni egy hollywoodi produkciónál, s viszont.

A pályázattal kapcsolatos aggályokat nem oszlatják el a filmek sem: nemhogy nem találni olyat, amelyik megmutatná, miképp lehet újat mondani a jakuzáról, de még olyan is kevés akad, amely a rövidfilm mint műfaj kínálta lehetőségeket jól tudná használni, s amely végeredményben megugraná a lécet, vagyis a néző számára is indokolttá tenné a nemzetközi fesztiválon való szereplést.

A tizenhárom rövidfilm nagyjából fele nem is kívánja komolyan venni magát: az egyikben például két bűnöző horgászik, mígnem az egyiket fel nem falja egy óriásrák (Shinjuku Park); egy másikban egy ex-jakuza mulatós karaoke-dalt énekel korábbi életéről, C- vagy D-kategóriás akciófilmek képeivel kísérve (Koenji Blues); a Jakuza házhozszállításban egy családhoz dobozban ex-jakuza érkezik, aki aztán a szomszédok ellenszenve miatt könnyeket hullatva továbbküldeti magát... A Sumida helyi ipara az áldokumentumfilm műfajába enged párperces betekintést, ám még a spanyolviaszt sem sikerül feltalálnia; egyedül a Nincs határ – melyben a határőr élet-halál harcot vív mindazokkal, akiken csíkos póló van, kiirtva a jakuza helyi ágát – képes átlépni a (rendben, valóban) vékony határt a fárasztó ostobaság és az élvezhető abszurd között.

A többi, „komoly” kisfilmre pedig leginkább a kudarcba fulladt művészi hatáskeltés kísérlete jellemző, mely enyhén szólva sem használ a végeredménynek. A sztorik sokszor az érdektelenségig egyszerűek (pl. a férfi a városba megy, hogy belépjen a jakuzába, de hamar megölik – Dai Chan), néha pedig a „hagyományos látásmódot” kicsavarni igyekvő rendezés miatt már-már érthetetlenek (Utolsó csengetés – A végső idők). Kivétel csak egy-kettő akad, ám ezek sem revelatívak, s sajnos el is vesznek a többi mű tengerében.

Kisvárosi csajok
Kisvárosi csajok
A zárónap másik japán filmje – az e hasábokon már ismertetett Linda Linda Lindán kívül –, Yűya Ishii Kisvárosi csajokja, jól illeszkedik a Japán tenger eddig megismert – igen csendes – hullámai közé: abszurdba hajló jelenetekkel operál, a komédia és a dráma között ingadozik. A film világa furcsa elemekből épül fel: olyan, mintha a benne zajló képtelenségek a főszereplő, kamaszkor és felnőttség határán álló lány agyában otthonos frusztrációk kivetülései volnának. Ebben a világban az égen nap mint nap hatalmas rakéták szállnak egy ismeretlen célpont felé; a lányt egyedül nevelő apa büdös, és hogy pótolja az anyát, otthon sminkeli magát; előbb az apa összes munkatársa, majd pedig mindenki, aki feltűnik a környezetében, beköltözik családi otthonukba, és még folytathatnánk...

A Kisvárosi csajok leginkább a felnőtté válásról szól, ám ahhoz, hogy eljussunk eddig a megállapításig, ugyancsak nyitottnak kell lennünk: Yűya Ishii 2007-es filmje igen nehezen befogadható alkotás. Persze ez bizonnyal sejthető már a történet olvastán is, ám az abszurd elemeket tovább súlyosbítják olyan, megkérdőjelezhető indokoltságú momentumok is, melyek túlzó voltuk miatt kis híján átbillentik a filmet egy beteges, polgárpukkasztó komédiába. Ilyen például a premier plánban mutatott mellszőrzet-tépkedés vagy a rögvest a nyitó képsor után következő „párbeszéd” két lány között, akik futás és biciklizés közben ordítva cserélnek eszmét a menstruáció mibenlétéről; de a véletlenül a kádba szaró apuka vagy a kutyasétáltatás végtermékét zacskóban hazahozó, majd azt munkatársának arcán elhelyező férfi is szóra érdemes.

Mindazonáltal, ha megbarátkozunk a film szokatlan világával, jó ideig úgy tűnik, a maga igen behatárolt keretei közt mégis képes lefesteni a frusztrált lány kiútkeresését és megnyugvását – az utolsó tanév vége felé, mint egyfajta furcsa Három nővér egyike, Tokióba szökik, azt gondolván, ott van minden, ami a világban számottevő; ám az, hogy semmi különbséget nem talál, rádöbbenti, hogy a problémákkal máshogy, nyugodtabban kell szembenézni. Azonban Yűya Ishii mindezek köré elhelyez még egy hangsúlyos idézőjelet, s ennek értelme, indoka már felfejthetetlen: a lány egy merőben abszurd kirohanásában apjának támad, amiért az nem rögtön neki szólt, amikor csavargyára nehéz helyzetbe került; majd fogja magát, félreteszi eddigi eszmefuttatásait arról, mihez is kezdjen a frissen érettségizett az életével, és boldogan beáll a csavargyári munkások közé.

Félő, hogy nem csak a néző zavarodik össze teljesen a milliónyi idézőjelbe tett idézőjel és abszurdot is kiforgató jelenet között, de maga a rendező is: a filmből leginkább csak egy vehemens durvulás marad meg a néző emlékezetében; holott ha a rendezés kiforrottabb volna, s képes volna megtalálni az „egészséges” arányt a saját világának felépítéséhez valóban szükséges elemek és a határtalan ötletelés között, a Kisvárosi csajok egy egyéni látásmódú rendező emlékezetes filmje lehetne. Ám ehhez túl sok a ha.

Kapcsolódó cikkünk:
15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
 (A támogatás adatait ld. ott)