3. Budapesti Építészeti Filmnapok
2011.03.20.

A KÉK – Kortárs Építészeti Központ harmadszor rendezte meg a Budapesti Építészeti Filmnapokat a Toldi moziban. Megtapasztalhattuk, hogy mi a helyzet a világ nagyvárosaiban az épületek és a köztük vagy bennük élő, illetve azokat megálmodó emberek kapcsolatát illetően. SISSO ÖSSZEFOGLALÓJA.

Természetesen nem teljes a kép a több évtized nemzetközi fesztiváljainak díjazott filmjeiből válogatva sem, de a Rotterdami Építészeti Filmfesztivál nyomán 2007-ben létrejött tematikus és nem kifejezetten szakmai rendezvény, a Budapesti Építészeti Filmnapok legalább a diskurzus lehetőségét megteremti városlakó, film és építészet között. A jórészt dokumentumfilmek most három érdekes téma (Építészet és politika, Építészportrék, Megvalósult utópiák) köré voltak csoportosítva. Mint minden évben, idén is az utópiák voltak a legnépszerűbbek; kár tagadni, hogy szeretjük átélni a beteljesületlen mesék szomorúságát, mint ahogy egészen jól ellavírozunk a „maradék” animáció kategóriájú, fikciós rövidfilmek elvetemült képei között is. 

Grand Paris
Grand Paris
Építészet és politika kategóriában a holland Bregtje Van Der Haak Grand Paris: Az elnök és az építész című opusza a nagy fogás. Az ötvenperces vízió a francia köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy megalomán építészeti projektjét mutatja be, amellyel a politikus nyilván szeretné emlékezetessé tenni regnálását. Párizs lenyűgöző, modern metropolisz a felvételek alapján is, pedig az 1860-as évek óta alapvetően nem változott az arculata. A Grand Paris nevű tervvel Sarkozy azt tűzte ki célul, hogy egy olyan modell értékű metropoliszt hoz létre a tizenkétmilliós fővárosból, amelyben feloldódik a belváros és külvárosok ellentéte, emellett a francia gazdaság motorjaként is működik. 

Világhírű építészeket hívott meg a tervezésre, tíz sztárépítészt, köztük volt a francia Jean Nouvell, Roland Castro és Christian Potzamparc, a brit Richard Rogers és a film tulajdonképpeni narrátora, a holland Winy Maas. A film fő szála egy fogadás, amelyre Sarkozy az építészeket várja a birodalmi épületben és közben diadalmas televíziós beszédet is mond a tervről. Mindig ide térünk vissza, ahol az extravagáns és szerényebb építészek pezsgőznek, beszélgetnek, miközben betekinthetünk kaotikusnak tűnő irodáikba, ahol a tervezési verseny zajlik, sci-fi kategóriás animált tervekkel, aztán kitekinthetünk Párizs utcáira, épületeire, üres telkeire és lakótelepeire a tervezőkkel együtt, hiszen ott épül majd a szép új világ. A film végén egy kiállításra vagyunk hivatalosak, a jövő városa modelleken, tablókon, számítógépes animációkon sejlik fel. Pazar és gazdag tárlat, de ahogy a záró képeken Maas a fiának mutogatja az elképzeléseit, olyan érzést kelt, mintha egy játékteremben volnának, ahol valódi emberek lakóhelyével lehet játszani. A néző meg elmerenghet azon, hogy szeretett városa vajon tényleg ilyen lesz-e tíz év múlva, vagy minden marad majd a régiben, a birodalmi belvárossal és a pusztuló külvárosi gettókkal együtt.

Főváros (A képek forrása: KÉK)
Főváros (A képek forrása: KÉK)
Maxim Pozdorovkin és Joe Bender Főváros (Capital) című kazah-orosz filmje Astanában játszódik, Kazahsztán most épülő fővárosában, amely egyben a világ legfiatalabb fővárosa. A szocialista világrend megdőlése után a nemzeti újrakezdést szerették volna jelképezni a már első ránézésre is utópikus fővárosnak a megépítésével, amelyről aztán a film során is kiderül, hogy inkább lett egy a polgárai ellen forduló építészeti szörnyeteg, mintsem kényelmes, kellemes modern lakóhely. Aranyozott szobrok, égbe nyúló obeliszkek, felhőkarcolók, óriás daruk, monumentális épületek, amelyek olyanok, mint az akváriumok, benne emberekkel, akiket kívülről néznek az itt együtt élő nemzeteket jelképező óriás műgalambok. 

A „központi turista hivatalban” büszkén, de stresszesen mesélik az idegenvezetők a tizedik születésnapját ünneplő város rövid történetét és nagy jövőjét, amit talán maguk sem hisznek el. Láthatunk építőipari munkásokat, katonai felvonulásokat, ünnepi beszédeket szétkergető vihart, amikor átfut a néző agyán a gondolat, hogy vajon mikor dől össze ez az egész, papírmasénak látszó, ám nyilván nagyon alaposan megtervezett díszlet? Az őslakók a poros kis szovjet falvaikból kiemelkedő csillagvárosnak tartják a helyet, a bevándorlók pedig építik folyamatosan. A világgazdasági válság árnyékában mind bizonytalanabbnak tűnik egy ekkora vállalkozás, és ez a megszólalók hitetlenségében is érződik. 

A megvalósult utópiák blokkból a Szükségszerű hanyatlás (A Necessary Ruin) című 2009-ben készült amerikai filmet húztuk. Evan Mather alkotása emlékművet állít az 1958-ban, a Louisiana állambeli Baton Rouge-tól északra felépített Union Tank Car Kupolának, amely a világ legnagyobb, alátámasztás nélkül megvalósult épületszerkezete volt akkor. A tartálykocsik lakhelyéül szolgáló 384 méteres átmérőjű geodézikus dóm egy ördögi tervezőmérnök, Buckminster Fuller ötlete alapján született. A szerkezet építésekor készült képek, szakértőkkel, mérnökökkel, médiaszemélyiségekkel készült interjúk illusztrálják a hőstörténetet, amelynek a vége aztán a lebontás lett. A működéstől, a népszerűségtől a hanyatláson át a teljes eltűnésig kísérhetjük végig a kiszolgáló épület életét. Mintha élőlény lett volna, egy különleges épület-dinoszaurusz, amely nem bírta az új klímát. Az alkotóról a bontáskor készült fotó metaforikus, egy istennek termett gyermekét elveszítő szülő szomorúsága és kétségbeesése látható az arcán. Nem épít már soha még egy ilyet.

A Dizájn egy kiállításhoz (Design for a Fair) című, Peter Chermayeff rendezte rövidfilm szinte folytatása az előző sztorinak, s egy másik amerikai legendának, a ’67-es montreáli világkiállítás amerikai pavilonjának állít emléket. A pavilont történetesen szintén Buckminster Fuller tervezte. A korabeli felvételeken jól látható, hogyan mozognak a belső térben az emberek a gömb áttetsző széleit nem érintő lépcsőkön és lifteken: mintha csak egy űrváros társadalma igyekezne munkába vagy épp hazafelé. A XX. századi építészet egyik legfontosabb épülete azonban szerencsésebben végezte, ma is benne található a montreáli Biosphere múzeum. 

A filmszemle animációs rövidfilm szekciója volt a legvadabb, már ami az alkotói fantázia elszabadulását illeti. Váltogatták egymást az optimista és a pesszimista verziók, de azt megállapíthatjuk, hogy valamennyi film technikás és szellemes. A cseh David Mozny Virtuális lelki hulladék (2008) című hárompercesében virtuális épületek falai épülnek és omlanak, belső terek rendeződnek be, majd tűnnek el a Nase Nec elektronikus zenéjének ritmusára. Mozny másik filmje, a Rahova lett a kedvenc, amelyben repkedő, önálló életre kelő építészeti elemek mesélnek egy organikus panelház lelki életéről, természetesen lakók nélkül.

Zeitguised Állatkert (2005) című egypercese is maradandó élmény: foto-realista montázstechnika segítségével szeleteli fel és torzítja el a valóságos tereket és változtatja utópisztikus virtuális helyekké azokat. A magyar Lőrincz Áron két animációja meglepetés, a Camera Track-Teszt 1 (2008) című egypercesben egy kisebb budapesti katasztrófát svenkel a kamera. Épp csak látni az erkélyről a szétnyílt utcát: a repedés szélein autók állnak, amúgy minden nyugodt. Az Elméleti tömb című négypercese már szorongásosabb, egy létező, ám felhők fölé nyúló, az űrfelvételekről is látható irodaházról van szó benne, amelynek látványa mindenhonnan nyomasztó, a felhők fölül és a budai várból is.
Szerző: sisso
Esemény:  3. Budapesti Építészeti Filmnapok,  Helyszín:  Toldi mozi,  Időpont:  2011. március 4-6.
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Építőművészeti Kollégium
A fesztivál megrendezésére (2010)