Sánta Ferenc – Hamvai Kornél: Az ötödik pecsét / Pécsi Nemzeti Színház
2008.04.16.

Nemrégiben mutatta be a budapesti Nemzeti Színház Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című művét; a regényből Hamvai Kornél írt drámát, az előadást Jordán Tamás rendezte. Most elkészült a pécsi bemutató is. KERESZTESI JÓZSEF KRITIKÁJA.

Van Sánta Ferenc regényében egy némileg patetikus fejezet, Keszei fényképész monológja. A hadirokkant férfi azt a sérelmet igyekszik földolgozni, amely a pesti kiskocsmában érte, ahol a bennfentes asztaltársaság szemlátomást őszintétlennek ítélte a felmerülő erkölcsi dilemmára adott válaszát. A vita tárgyát adó kérdést, hogy milyen életet válasszunk, a zsarnokét vagy a rabszolgáét, az teszi csapdaszerűvé, hogy a példázat szerint saját életének keretei között mindkettő, a zsarnok és a rabszolga is megőrzi erkölcsi integritását. Mindkettő lelkifurdalás nélkül tekinthet a tükörbe: csakis a külső pillantás ítélheti helytelennek az egyiket és helyesnek a másikat. Miután a fényképész mindennek dacára a rabszolga sorsát választja, Gyurica órásmester flegmatikus közönnyel hazugnak nevezi.

Keszei szerepében Bellus Attila
Keszei szerepében Bellus Attila
Keszei monológját - melynek konklúziójaként a férfi fogja magát és följelenti az asztaltársaságot a legközelebbi nyilas pártirodán - sajátos vallási allúziók szövik át, s itt hangzik el az utalás is a bizonyságtételért legyilkoltakról szóló, címadó bibliai helyre János jelenéseiből. Roppant érdekes, hogy a fényképész a hivatásos forradalmárok messianisztikus érveit hozza elő önmaga meggyőzésére: a szenvedéseket a küldetéstudat teszi elviselhetővé, mely végső soron az elnyomottak felkelésére és igazságtételére irányul. A regény ugyanakkor egy pillanatig nem hagy kétséget afelől, hogy a sértett fényképészt voltaképpen kicsinyes ressentiment vezérli. (A szó orvosi jelentése „utófájdalom”; nem csoda, hogy a fényképésznek az elveszített lába fantomfájdalmai miatt kell megszakítania a monológját.)

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
A fölfokozott én-tudattal megvert hivatásos forradalmár alakja felől tekintve Sánta műve bizony összetettebb értelmezésekre is lehetőséget nyújt a szimpla antifasiszta olvasatnál. Hamvai Kornél színpadi átirata a monológot a nyilas pártirodába helyezi, és átalakítja magává a följelentéssé, amelyben a szituáció folytán – mivel egy nyilas tisztviselőhöz intézi a szavait – a messianisztikus-forradalmi utalások számára már nem marad hely, és így némileg zavarossá válik a fényképész mondandója. De nem is ez a fő probléma: elvégre a klasszikus Fábri Zoltán-féle filmváltozat sem helyezett különösebb súlyt Keszei indítékaira. A nagyobb baj az, hogy a pécsi előadás a saját indítékait sem képes világosan megfogalmazni. Noha a díszlet háttérben magasodó, hatalmas óraműve is mintha a történet időtlenségét (ha tetszik: apokaliptikus idejét) hirdetné, Balikó Tamás rendezése egyáltalán nem igyekszik bármiféle új fénytörésbe állítani Sánta művét. Nem teremt kontextust, pusztán pedáns realizmussal ábrázolja az eseményeket.

Jelenet az előadásból. Forrás: pnsz - Körtvélyesi László felvételei
Jelenet az előadásból. Forrás: pnsz - Körtvélyesi László felvételei
Főleg a kocsmaasztal körül zajló, hosszú nyitójelenet volt kifejezetten ritmus nélküli, és sikerült szinte súlytalanná tennie az egész művet meghatározó nagy etikai dilemma elővezetését. A jórészt a nyilas pártházban játszódó második felvonás dramaturgiai természetéből adódóan élettelibbre sikerült, ám az előadás egészét mégis a decens unalom lengte be. Talán a színészi alakítások menthették volna meg ezt a kisrealista koncepciót, ám igazán erősen formált zsánert ezen az estén csak Krum Ádám kocsmárosa és Köles Ferenc ügybuzgó fiatal nyilasa mutatott. Bellus Attila igyekezettel adta a szelíd udvariasság álarca mögé húzódó Keszei fényképészt, ám az ominózus monológ-jelenettel a karaktert magába szippantotta a dramaturgiai vákuum. N. Szabó Sándor mint Király könyvügynök buffóvá, Németh János mint Kovács asztalos szürkévé játszotta a saját figuráját, és Ottlik Ádám civil ruhás nyilasa sem ragadta meg igazán erőteljesen az embertelen pszichológus hideglelős racionalitását. Bánky Gábornak a cinikus és pragmatikus órásmester, Gyurica szerepében pedig nem sikerült a kocsmai társaságot aktívan irányító provokatőrré válnia, bár a helyzetét a nyitó szín fönt említett ritmustalansága nyilvánvalóan nem könnyítette meg.

A nyilas kínzókamrában próbatétel elé állított négy férfi közül a kocsmáros, a könyvügynök és az asztalos megőrzik erkölcsi integritásukat, és elpusztulnak. A zsidó kisgyerekeket bújtató Gyurica porig alázza magát, és így életben marad. Az ötödik pecsét furcsa (és a látszat ellenére egyáltalán nem egyértelműen dekódolható) etikai tanmeséje egyszerre a kisember apoteózisa és kritikája. Ha máshol nem, a tapsrendnél ez világosan megmutatkozik, amikor a négy cipóvá vert, véres arcú főszereplő kézen fogva meghajol a közönség előtt. A pécsi előadásnak talán ez a szándékolatlanul groteszk és igen hatásos momentum volt a legemlékezetesebb képe.
Díszlettervező:  Horesnyi Balázs,  Jelmeztervező:  Balogh Renáta,  Rendező:  Balikó Tamás,  Szereplők:  Bánky Gábor,  N. Szabó Sándor,  Krum Ádám,  Németh János,  Bellus Attila,  Ottlik Ádám,  Bódis Zsuzsanna,  Kemény Henriett,  Vincze Balázs,  Köles Ferenc,  Tóth András Ernő,  Bende István ,  Kállai Gergely,  László Csaba,  László Rebeka,  Sára Alexandra
Megítélt támogatás: 1 800 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás megvalósítására