A Different Porgy, Another Bess – A Brussels Jazz Orchestra, David Linx és Maria João koncertje / MűPa
2011.02.28.

Gershwin művét alapul véve adott elő magasröptű, igényes jazzkoncertet David Linx és Maria João a Brussels Jazz Orchestra kíséretével. Valóban más volt ez a produkció, mint az eredeti mű, csakhogy a két énekes a maga szerepét eléggé eltérően fogta fel. ZIPERNOVSZKY KORNÉL ÍRÁSA.

A címnek, meg ennek a vadonatúj, kisebb szenzációszámba menő interpretációnak a magyarázatával még egy kicsit el kell bíbelődjünk. Ez egy Különböző Porgy és másfajta Bess, tehát nem operaelőadáson jártunk a MűPa nagytermében, hanem jazzkoncerten, amelynek repertoárját a híres operának az anyagából válogatták össze. A projekt szellemi atyja David Linx, aki saját együttesével már járt ebben a teremben: a MOL Jazzfesztivál nyitókoncertjén lépett fel másfél éve. (Akkor enyhe csalódást keltett, bár inkább csak azoknak, akik tudták, hogy Európa egyik legjobb férfi jazzénekese debütál nálunk).

Maria João és David Linx
Maria João és David Linx

A két szólista és a tizenhét tagú masszív big band szinte teljes mértékben újrateremtik a zenét, nem különösebben ügyelve arra, hogy a híres vagy az alig ismert dalok felismerhető feldolgozását adják. Sokkal inkább megfeleltek a Brussels Jazz Orchestra hírnevének. Európa elismerten egyik legjobb zenekarát tisztelhetjük bennük, akik ugyan a kortárs jazz felé nyitottak, de a legigényesebb modern mainstream stílusban készítették sikeres felvételeik nagy részét.

Többször is úgy tűnt, hogy a jazz big band műfaja megreked a stílusfejlődésnek egy adott szintjén, olyan őrületesen nagy hagyomány puttonyával kellett egyenes háttal előrefelé lépdeljen. De az ilyen szintű zenekaroknak ez azért sikerült, méghozzá anélkül, hogy a teljes összhangzattani örökségtől megszabadultak volna. Számomra a hetvenes évek óta sokszor fulladtak érdektelenségbe olyan big band-előadások, amelyek a szabad zenélés, a kortárs megszólalás igényét a zenekari összhang(zás) teljes lebontása árán érvényesítették. A tuttikban a BJO – vagy például a még inkább koncept-zenekarként működött másik híres európai csapat, a Vienna Art Orchestra is – meg tudta mutatni, hogy mitől lesz ma egy jazz nagyzenekar adekvát.

Ilyen szempontból ez a Porgy-koncert maradéktalan élvezet volt. A nemzetközi társaság, akik közül a legtöbben aktív tagjai a zenekarnak, vagyis a tizenhárom különböző arranzsőr, meglepően egységes zenei szövetet hozott létre, nehezen lehetne egyik vagy másik hangszerelést kiemelni. Ugyanez mondható el a szólistákról, különösen a fúvósok mutattak szép, hosszú szólóikban általánosan magas színvonalat.

A Porgy and Bess, Miles Davis és Gil Evans második közös nagyzenekari, csak instrumentális lemeze (1958) óta a big band műfaj egyik sarokköve, felülmúlhatatlan csúcsa. Nyilvánvaló az evansi inspiráció az európai hangszerelők munkájában, de még ennek a mércének is pompásan megfeleltek.

Linx, aki már készített lemezt a zenekarral, kikezdhetetlen színvonalon és biztonsággal dolgozott együtt velük is, meg énekes partnerével is. A portugál Maria João Linxhez igen, a zenekarhoz viszont nem mindig tudott ilyen olajozottan kapcsolódni. Miközben Linx par excellence jazzénekes, João „sokműfajú”, ösztönösebb előadó, akinek kevésbé vannak vérében a standard nóták és a jazz harmóniai meg dallamfordulatai. Ugyanakkor João nagy sikert aratott például a free stílusú jazz-zongorista Aki Takase oldalán is, hiszen fantasztikusan improvizál.

A Brussels Jazz Orchestra
A Brussels Jazz Orchestra

Először is technikai problémát sejtek kettejük néhol zavaró különbözősége mögött. João belépései közül nagyon sok elkésett – a földszint bal hátsó részéről hallgatva, nézve nem tudhattam biztosan, hogy tényleg lekéste-e a taktust, vagy csak nem éledt fel időben mikrofonja, amit a mögötte elhelyezett ritmusszekció miatt kellett feltehetően minden szünetben elnémítani. Ez annál is fájóbb, mert a produkció hangmestere éppen a magyar származású Gyuri Spies volt, aki a szünet előtti Bess you are my woman now pompás hangszerelését készítette. Néha intett csak be Frank Vaganée szaxofonos, a zenekar művészeti vezetője, de csak a pultból, nem volt karmester a koncerten.

Így vagy úgy, a lényeg az, hogy João és Linx különbözősége korábbi lemezeiken, duettjeikben, sőt még harmadik énekessel közös munkájukban is a kontraszt örömét és változatosságát nyújtották. De egy opera szerelmespár címszereplőiként túlságosan széttartóan fogták fel szerepüket és a jazz-interpretáció mikéntjét, még ha ez „csak” egy koncert volt is, amelynek az operához áttételesen van köze.

Más oldalról megközelítve viszont rengeteg köze van. Már az 1935-ös bemutató után született kritikák is szóvá tették, hogy bizonyos sztereotípiáktól nem mentesen ábrázolja fekete hőseit George Gershwin zenéje (amit pl. Duke Ellington negroizmusnak titulált), különösen pedig a Samuel Small-regény alapján készült DuBose Heyward-librettó, legkevésbé viszont Ira Gerhswin dalszövegei. Több egész fordulatot megtett azóta a világ a körül, hogy az afrikai származású, kikötői szegénynegyedben élő proletárokról és bűnözőkről hogyan lehet és kell politikailag korrekten és művészileg érvényesen beszélni. Mivel David Linx ötlete alapján dolgozták fel ezt a művet, akire James Baldwin (afro-amerikai író, 1924–1987) faji-társadalmi szemlélete volt döntő hatással, első lemezét is Baldwin szövegeire alapozta, arra lehetett számítani, hogy az egzotikumot a divatjamúlt „néger”-ábrázolásban valami más váltja fel. Erre a produkció címe is okot szolgáltatott. Persze ilyesmire egy jazzkoncert csak szűk utalást enged, de ezt ki is használták: a két énekes ritmuskísérettel két improvizált duettet is előadott, amely zeneileg a nyugat-afrikai folkzene stílusában maradt (vö. csak tiszta forrásból). Egyébként enyhe hiányérzetem másik forrása az, hogy kevés volt a meghangszerelt duett, általában csak szólók váltakoztak, bár csodás improvizációkkal fűszerezve.

Mindenesetre a Nemzeti Hangversenyteremhez méltó produkciót, ráadásul elsők között élvezhetett a magyar közönség, hiszen csak hetekkel voltunk a januári ősbemutató után, no és a lemez megjelenése előtt. Minden bizonnyal kiküszöbölhetőek lesznek a koncert esetlegességei a felvételen, amit alig várok, mert az aprólékos hangszerelői munka szépségeit az fogja majd teljes mélységben feltárni.

Vö. Fáy Miklós: Egy kutya, egy eb 

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. február 21.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott