Kiss Csaba: A kaméliás hölgy / Magyar Színház
2010.12.05.

A Magyar Színház femme fatale-évadjának negyedik epizódjában a bámulatosan optimista Charity, a pokolian elbűvölő Annabella és a titokzatos-bolondos Lizzy után újabb végzet asszonya, a szerelmes Marguerite Gautier kerül reflektorfénybe. KELEMEN ORSOLYA ÍRÁSA.

Gy
Györgyi Anna és Kubik Anna

Az első három ellenállhatatlan és vonzó hölgy mellett Marguerite komoly élettapasztalattal rendelkező érett nő, akit egy szerelem új élettel ajándékoz meg. Az ifjabb Dumas 19. századi történetében ez a szerelem egyúttal a társadalmi konvenciók elleni lázadás, és azért lehet oly megrázó, mert a halálfélelem és a halálvágy ambivalenciája összpontosul benne. Kiss Csaba adaptációjának (mely valójában a regény alapján írt önálló dráma) középpontjában pedig az öntudatra ébredő, félelmeivel küszködő, az ismeretlen érzelmek súlya alatt elbizonytalanodó, ám a világot megérteni próbáló asszony áll, aki Armand szerelmével megkapja a lehetőséget, hogy – az utolsó pillanatban – feltehesse a saját életére vonatkozó kulcskérdéseket. Lelkivilága a rendező Kiss Csabát is magával ragadta, olyannyira, hogy az előadásban az összes szereplő mellékalakká válik Marguerite mellett.

A második felvonás házavató partiján a férfiak egy akvárium előtt ácsorognak, és az egymás elpusztítására készülő sziámi harci halakat figyelik. Ezek a halak élet-halál harcot folytatnak egy nőstényért, mely aztán sosem lesz az övék. Egy puszta lehetőségért, vagyis a nő eszményéért harcolnak. A Doktor halakról szóló példabeszéde értelmezhető az adott jelenetre, hiszen itt többen is a társaság új sztárjának, a hiányosan öltözött Olympe-nek a kegyeit keresik, de érvényes Marguerite szerelmére is: végzetes, ám mégsem jelent beteljesülést. Az előadásban Marguerite nem is igazán Armandba, hanem a szerelem eszményébe szerelmes.

A cselekmény előrehaladását viszont sok statikus, állóképszerű jelenet lassítja le a kissé szentimentális hangulatúra sikerült előadásban. A rendező egyszerű és közérthető, vizualitásában erőteljes képekben gondolkodik. A színpadi kelléktár legfontosabb eleme mindkét felvonásban a Marguerite életét is szimbolizáló bevetetlen franciaágy, melyet – valószínűleg nem véletlenül – egyáltalán nem használnak rendeltetésének megfelelően: nem alszanak, de nem is szeretkeznek benne, a szereplők csupán egy-egy pillanatra huppannak bele. A fentről lelógó, különböző szögekben megdöntött tükrök különféleképp törik meg a fényt, és szokatlan nézőpontokból mutatják a szereplőket; a színpadkép, mint egy női budoár, sejtelmes és titokzatos, ugyanakkor tágas és intim. A színpadon felbukkannak még társadalmi státuszt jelző tárgyak: a gépzongora, az óriási étkező- és a kártyaasztal, de ezektől a tér nem válik zsúfolttá vagy fullasztóvá. A földre szórt illetve a felvonás végén magasból szálldogáló virágszirmok látványa ezzel együtt érzelgős túlzásnak hat.

T
Tóth Éva, Györgyi Anna és Kubik Anna

A festői hatás és érzékiség kedvéért Marguerite általában a színpadon öltözik át, az egyik, néhány percre leengedett tükör nagyjából átlátszó ál-paravánja mögött. Mindez a történet szintjén nem hat negatívan a népszerű és közkedvelt kurtizán társadalmi pozíciójára, mégis furcsa például, hogy egy ilyen öntudatos nő – legyen akár a teljes összeomlás határán – mindössze egy, a meztelen testére tekert lepedőt viseljen, amikor szerelmének apja meglátogatja. A kortalan stílusú, áttetsző és könnyű anyagokból készült jelmezek jelzik Marguerite lelkének változásait is. A hálóinggel is összetéveszthető könnyű fehér ruhát piros selyem, kimonó szabású öltözék váltja, majd rafinált szabásvonalú, démoni fekete bársonyruha, amit a második felvonás vidéki jelenetében könnyű és szintén kombinészerű, a természet közelségét jelképező zöld ruha követ. A szöveg szerint harmincnyolc éves Marguerite összességében egy fokkal ledérebb, mint gondolnánk, a ruhák nem nőiesen elegáns, a test vonalait csupán sejtető darabok, hanem általában elég sokat megmutatnak: lábakat, melleket, vállakat, néha már-már határán a jóízlésnek. Végül a Kaméliás hölgy újra fehér ruhában lép színre, de ekkor már alig lehet ráismerni: a magasan, az állnál záródó, öreges és előnytelen fazonú, függönyszerű fehér ruha bő ujjai, mint angyalszárnyak nyílnak szét. Mintha már csak szellemét látnánk viszont, a végzet asszonya erre a jelenetre megöregedett és megcsúnyult. Büszkesége is már a múlté, hiszen korábban biztosan nem ment volna társaságba, ha toalettje nem tökéletes.

Györgyi Anna finoman teátrális alakítása illik a színpadi miliőhöz, ahol az emberek csak rövid percekre viselkednek őszintén és természetesen, és mindenki folyamatosan reprezentál. Ő a leginkább természetes jelenség a színpadon, az előadás abszolút középpontja, aki a szituációk függvényében képes határozott és bizonytalan, tudatos és kétségbeesett, naiv és számító lenni. Nem csoda, hogy belefáradt a mogorva, birtokolni és kevésbé szeretni vágyó Varville-lel futó viszonyának hét évébe. Horváth Lajos Ottó színpadon köröző automobiljával és makulátlan fehér öltönyével – ha sármosnak ugyan nem is nevezhető – vonzó lehet az elsősorban anyagi előnyökre számító szebbik nem számára, bár jóval antiszociálisabb, mint az egy ilyen finom társaságban elvárható lenne. Armand legtöbbször reménykedő vagy indulatos tekintettel álldogál a színpad valamelyik sarkában, és igazából talány, hogy a Gémes Antos alakította figurában mi tetszik meg Marguerite-nek. Vidéki származása és szegénysége önmagában nem teszi izgalmassá. Armand nem társaságot megvető, lázadó figura, tehetséges vagy tehetségre vágyó művész, vagy éppen ellenállhatatlan lovag, és nem is az a férfi, akit ügyefogyottsága miatt szoktak szeretni a nők. Hétköznapi, szürke, kissé hisztis jelenség, akiről nem is gondolnánk, hogy a szeretett nő kedvéért képes levágni a vacsorára szánt kakast, ugyanakkor nem lepődünk meg, amikor büszke öntudattal összes vagyonát felteszi a kártyában, csak azért, hogy kifizethesse Varville-nek Marguerite tartozását. 

György
Györgyi Anna és Végh Péter. Fotó: Kovács Bence (A képek forrása: PORT.hu - Magyar Színház)

Furcsa jelenség, a pofátlan és gonosz Duval, Armand apja (Fillár István), aki fekete kalapban és reverendára emlékezető télikabátban érkezik, nem sokkal azután, hogy a barátnőjét meglátogató Prudence elviselhetetlen nyári hőségre panaszkodott. Kubik Anna Prudence-e öregedéstől és női vonzerejének elvesztésétől rettegő, magát ifjú szeretővel fiatalítani próbáló asszony. A többiek életvidáman lébecoló, aktuális szerelmi kalandjaikkal szórakozó, felhőtlen boldogságot színlelő figurák, akik a házavató ünnep alkalmával stílusosan a Traviata zenéjére táncolnak. Kétszer lép színre a (mű)virág-csokrokkal érkező Marion (Csernus Mariann), aki valójában a halál hírnöke. Az ő Jácint nevű fia mindössze két évet élt, de ez a két év tette értelmessé életét. Hasonló Marguerite élete is: nem élt volna, ha kimarad életéből az Armanddal töltött két hónap.

Az első jelenet farsangi jelmezekben érkező vendégei énekszóval várják Marguerite-et. A toszásról énekelnek, pontosabban arról, hogy érzelmek nélkül a testi szerelem mit sem ér, és fordítva („Toszás nélkül szeretni – semmi / Szív nélkül toszni – annyi sem”), ami meglepően szókimondó ebben a sokszor meglehetősen érzelgős párbeszédekkel építkező szövegben. Az előadásban van szeretés és toszás is, de jellemzően soha nem együtt (hacsak nem számítjuk ide a szerelme visszaszerzését megünneplő Prudence és Gaston kártyaasztal alatti jelenetét). A toszást viszonylag egyszerű definiálni, de Marguerite végül csak a halálfélelemtől és morfiumtól megrészegülten tudja meg, hogy milyen az igazi szerelem. Vagy legalábbis ebben a hitben távozik az élők sorából.

Vö. Sára Eszter: Miről szól? 

Cím:  A kaméliás hölgy,  Szerző, rendező:  Kiss Csaba,  Díszlet:  Csanádi Judit,  Jelmez:  Berzsenyi Krisztina,  Zene:  Melis László,  Koreográfus:  Fincza Erika,  Dramaturg:  Gecsényi Györgyi,  Orbán Eszter,  Rendezőasszisztens:  Lévai Ágnes,  Szereplők:  Györgyi Anna,  Gémes Antos,  Fillár István,  Horváth Lajos Ottó,  Kubik Anna,  Csernus Mariann,  Horváth Illés,  Végh Péter,  Tóth Éva,  Fülöp Zsigmond,  Ruttkay Laura,  Pavletits Béla,  Jegercsik Csaba,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott