Csehov: Ványa bácsi / Vígszínház
2010.10.11.

Áttetsző függöny mögött árnyalakok imbolyognak. Kopott bútorok, összemálházott könyvek romhalmazán elveszett, tévelygő lelkek feszülnek egymásnak; drámájuk mégsem tud fölszikrázni. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Gálffi László
Gálffi László

Pedig Marton László színpadán sok minden aprólékosan kidolgozott. Például a tér, Michael Levine díszlettervező nagyvonalú színpadtere, amely egyszerre artisztikus és funkcionális, kacatoktól zsúfolt és könnyen átjárható. A szobákba vezető ajtók a semmibe nyílnak; a tér hátsó traktusát nejlonfólia határolja, dramaturgiailag hangsúlyos helyeken, például az éjszakai vihar tombolásakor kihunyó, fakó fények rajzolják meg a tárgyak sziluettjeit (világítás: Kevin Lamotte). De (mikro)realista módon cizelláltak a szereplők egynémely cselekvései is. A kiégetten is szenvedélyes Asztrov doktor (Hegedűs D. Géza) a fején egyensúlyoz egy kisasztalt, miközben a heverésző Vojnyickijjal beszélget, utóbb ugyancsak egyensúlyozó mutatványt végezve hajol le, hogy a szájával fölemeljen és egyhajtásra kiigyon egy vodkás poharat. S a magát agyondolgozó, lestrapált orvos példának okáért nemcsak elmeséli, hogy alkoholmámoros bódulatában hogyan operálta betegeit, hanem némiképp groteszk módon meg is mutatja, hogyan kaszabolta az elébe kerülő testeket. Ványa bácsi (Gálffi László) gyakorta fehér kendőt arcára borítva, elnyúlva fekszik valamely szögleten, így védekezve nyomasztó és mélybe húzó környezete elviselhetetlen impulzusai ellen. Mikor Asztrov és Jelena Andrejevna (Hámori Gabriella) dulakodó ölelkezése közben meglepi a tétova szerelmeseket, előbb az ajtó üvegkazettái mögül leskelődik, s mikor előjön, hosszasan forgatja, rakosgatja, potyogtatja a Jelenának szedett virágokat. A drámai történések egy pontján Ványa és Szonya (Bata Éva) az asztal alá bújva kucorognak, mint a pajkos gyerekek, így is kifejezvén dacos különállásukat, háttérbe szorítottságukat. A kérdés már csak az: vajon a felszínen látható, gondosan koreografált apró vagy akár mozgalmas cselekvések mennyit képesek kifejezni a szereplők lelki állapotából, valódi összeütközéseiből, traumáiból, a mélyben dúló, láthatatlan történésekből?

 
Hegedűs D. Géza
Hegedűs D. Géza
A csehovi figurák és szituációk színre fogalmazásának egyik legnagyobb dilemmája, úgy vélem, éppen az, hogy szimultán mutatnak tragikus és komikus vonásokat; az alakok egyszerre látszanak melankolikusnak, szánalomra méltóan elesettnek, valamint roppant groteszknek és nevetségesnek. Marton László Csehov-interpretációjának legfőbb gyengéje, hogy a szereplőket többnyire egydimenziósnak láttatja, s nem bontja ki a viszonyrendszereikben megbúvó roppant variabilitást. Mert míg például Asztrov és Jelena Andrejevna elfojtásokkal és fellobbanásokkal teli vonzalma kellő drámai súllyal bomlik ki az előadásban, addig mondjuk Szonya sóvárgó szerelme a doktor iránt jószerével jelentőségét veszti. És bár némely jelenetsorok, például Vojnyickij magából kivetkezett indulatos felhorgadása és gyilkossági kísérlete az életüket kiszipolyozó érzéketlen professzor ellen nagyon is harsányan kivitelezett és feltuningolt csoportos szcéna (dulakodásokkal, hangos kifakadásokkal s a tragikomikus lövöldözéssel), addig többnyire nem rajzolódik meg a szereplők közti bonyolult kapcsolatrendszer a maga összetettségében. De nem teremtődik meg a figurák igazi benső feszültsége sem, nem izzik fel a sorsuktól béklyózottak fölszakadó szenvedélye. Olyan nehéz a lelkem, mondja az önmagával is viaskodó Vojnyickij a darabban, de ennek kevés nyoma látszik az előadásban.
Gálffi László, Hámori Gabriella és Hegedűs D. Géza
Gálffi László, Hámori Gabriella és Hegedűs D. Géza (Fotó: Gordon Eszter)

A vígszínházi Ványa bácsi karakterét ekként a klasszicizáló Csehov-olvasatokat követő, kevéssé invenciózus rendezésen túl elsősorban a szereposztás sarokpontjai, Vojnyickij, Jelena Andrejevna és Asztrov doktor figuráinak megmintázása adja. Hámori Gabriella a férfiakat sugárzó fiatalságával és vadóc szépségével magnetikus erővel vonzó, unatkozó feleséget formál, egyszerre kislányosan és rutinosan csábító nőként, elvágyódva és tétova érzéseit latolgatva. Inkább csak tűnődik a szerelemről, mintsem megéli az érzelmek fölszabadító erejét. Mikor Szonya nekiszegezi a kérdést: boldog-e, hosszan hallgat, s csak azután mondja ki a legegyszerűbb nemet: ez az önfegyelmező szenvtelenség majdnem végig jellemző rá. (Kivéve viharos ölelkezését Asztrovval, s a megtámadott férjet becéző, vigasztaló gyöngédségét.) Gálffi László Ványája álmodó, koravén kamasz férfi, hamleti dilemmákkal, masszív öncsalással. Elnyújtózik a foteljében, magába szálltan hisztérikusan próbálja kizárni a külvilágot. Rajongása Jelena iránt nem mélyről fakadó megélt érzelem, hanem groteszk kapaszkodás az utolsó fellobbanó reménysugárba, az önmegváltás, a feltámadás tétova kísérlete. Látjuk: önmagával, elfuserált életével van a legtöbb baja. Gálffi Ványája konzekvensen formált és érzékeny, masszív szenvedélyek rabja. Asztrov doktort Hegedűs D. Géza játssza, csapzott viharvertséggel, a kiégettség rezignációjával. Nem szeret senkit s nem is akar már szeretni. Amikor tudatosul benne Jelena iránti szerelme, vadul szenvedélyessé válik, aztán hamar visszahull a tespedtségbe, a megváltó alkoholmámorba. (Miközben élénk derültséget keltve többször is kinyilatkoztatja, hogy józan marad élete végéig.) Legjobbak a Ványával közös, sallangmentes jelenetei: két kudarcot vallott, megperzselődött férfi néz szembe a reménytelen sorssal.

Forrás: port.hu. Fotó: Gordon Eszter
Fotók: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
A mellékszereplők arcéle gyakran elmosódik az előadásban: csak a Szonyát megformáló Bata Éva emelkedik ki közülük valamelyest keresetlen egyszerűségével, önzetlenül céltudatos szolgálatával, erős akaratával. Benedek Miklós visszafogottan, takarékos gesztusokkal, a hűvös kívülállás jeges páncélzatát magára öltve adja a testi bajoktól elgyötört nyugalmazott tanárt.  Plédekbe, kabátokba és rigorózus szokásokba burkolózik, úgy tiltakozik méltatlan sorsa ellen. Fesztbaum Béla precízen formálja meg a körülményeskedő, szerencsétlenkedő örök vesztest, Kútvölgyi Erzsébet dadusa nem érzelmes orosz néne, hanem racionális, illúzióktól mentes vidéki asszony. Margitai Ágit Vojnyickajaként majdnem mozdulatlan, szoborszerű matrónaszerepre késztette a rendezés, a megbízhatóan működő, az elutazók kofferjeit a színen átkocsizó Jefim szolgát Dengyel Iván formálta szikárra.

Csehov roskatag hősei úgy keringenek egymás körül e fénytelen játékban, mint távoli planéták. Kitartóan vágyakoznak valami után, keresnek valakit vagy valamit; szerelmet, megbecsülést, gyöngédséget. Néha diszkrét tangóharmonikaszó hallatszik, máskor mennydörgés reccsen, de a teátrálisan szcenírozott vihar nem hoz megkönnyebbülést. Csak az unalom marad, a szürkeség.

Vö. Ugrai István: Néma csend 
Tarján Tamás: Kétszer mellé 
Molnár Gál Péter: Ványa bácsi 
Koltai Tamás: Elöl-hátul esik 
Csáki Judit: Hiába: valóság 
Szántó Judit: Almák az almáriumon 

Fordította:  Morcsányi Géza,  Díszlettervező:  Michael Levine,  Jelmeztervező:  Victoria Wallace,  Zene:  Richard Feren,  Világítástervező:  Kevin Lamotte,  Dramaturg:  Radnóti Zsuzsa,  Rendező:  Marton László,  Szereplők:  Gálffi László,  Hegedűs D. Géza,  Hámori Gabriella,  Benedek Miklós,  Bata Éva,  Margitai Ági,  Kútvölgyi Erzsébet,  Fesztbaum Béla,  Dengyel Iván,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott