Az Amadinda Ütőegyüttes koncertje
2008.03.30.

Az Amadinda Ütőegyüttes tagjai ezúttal más muzsikusokkal összefogva adtak koncertet, „80 perc alatt a Föld körül” címmel. A látványos utazás, melyet imponálóan sok és sokféle ütőhangszer tett meg a Zeneakadémia pódiumának egyik sarkától a másikig és vissza, végül 180 percig tartott, a záró tapsrend nélkül. PÉTERI LÓRÁNT KRITIKÁJA.

Ezt azonban aligha bántuk. Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán a negyedszázada szokásossá vált profizmussal zenél, s a fáradás, illetve a rutin ellen okos eszközöket vet be: például keresi az inspirációt, melyet a hasonló utakon járó kollégákkal együttműködve lehet nyerni. A koncertre meghívták a különböző keleti és latin tradicionális zenékre szakosodott Triginta Ütőegyüttest (H. Magyar Kornél, Nyusztay Iván és Szabó Mátyás), valamint az elsősorban indiai zenére specializálódó Szalai Pétert. Szabó Mátyás egyébként egy másik fiatal és tehetséges ütőművésszel, Tömösközi Lászlóval együtt „saját jogán” is fellépett a produkció egyes számaiban.

Amadinda
Amadinda

A műsor az Amadinda már jól bevált műsorszerkesztésének megfelelően ütőkre komponált „kortárs” zenéből (most 1942 és 1990 között keletkezett művekről volt szó), klasszikus darabok ütős átirataiból és kreatívan értelmezett tradicionális zenékből állt. A mexikói Carlos Chávez Toccata című kompozíciója (1942) nem különösebben jó darab, viszont szépen demonstrálja az elsősorban ritmusokkal és ütős hangszínekkel (zörej-típusokkal) operáló zeneszerzés hőskorát. A hat ütőhangszer-játékost foglalkoztató mű a maga kitartó, egymásnak felelgető, tolvajszarkás dobpergéseivel ráadásul koncertnyitányként is bevált. Az angol James Wood műve, a Village Burial with Fire (1989) az Amadinda számára készült. A címével hindu temetési szertartásra utaló darab komplex ritmikája, hangzásképleteinek kaleidoszkóp-szerű váltakozása, valamint az a nagyon is átélhető formai ív, mely a kezdet kaotikusan dús víziójától az elcsendesülő, elmélyülő végkifejlethez vezet, ezúttal is megtette a hatását.

Tan Dun
Tan Dun
A kortárs vonulatból nekem mégis a kínai Tan Dun nagyszabású műve, a négy ütőhangszerest és egy csellistát foglalkoztató Elegy – Snow in June (1990) adta a legerősebb élményt. Az ártatlanul elítélt és kivégzett nő története, melyre a zeneszerző egy XIII. századi kínai dráma nyomán hivatkozik, ritualizált alakban tükröződik a műben, amely így nem válik elbeszélő–illusztráló programzenévé. Szabó Judit a gyöngédség, a sebezhetőség, a kétségbeesés és a lemondás hangjait szólaltatta meg intenzív és beszédes csellószólójában. A számtalan megkomponált zörej közül különösen emlékezetes maradt egy, mely a darab végén is feltűnik: a szakadó papír hangja, mely oly hátborzongatóan csatlakozott a cselló elhaló énekéhez. A mű a műsorfüzet szerint a Tienanmen téri vérengzések áldozatainak emlékére íródott – a programot rövid konferanszokkal is vezető Rácz Zoltán pedig úgy emlegette Tibetet, hogy nem zárta el a mű általánosabb értelmezésének lehetőségét sem.

Szalai Péter
Szalai Péter
Három, a „kelet zenéjére” hivatkozó 20. századi európai zongoramű (Ravel Lúdanyó meséi című szvitjének egy tétele, a Bali szigetén Bartók Mikrokozmoszából, valamint a Pagodák Debussy Estampes ciklusából) Holló Aurél csengő-bongó ütős átirataiban mintegy azonosult és feloldódott a megidézett zenekultúrák hangzásvilágában. Az illúzió talán a Debussy-darab fantáziadús és elképesztően kifinomult hangszerelése esetében volt a legteljesebb.

Bali szigetének zenéjét idézte bambusznádból épített hangszereken az első tradicionális zenei produkció – megjegyzem, a performance szerves részét képező kurjongatásokat és óbégatásokat az Amadinda zenészei jóval kevesebb lelkesedéssel abszolválták, mint ahogy azt korábbi előadásaikon megszokhattuk. A koncert első részét afféle szuperprodukció, a valamennyi jelenlévő ütőművész részvételével zajló nagy gamelán zárta, az indonéz nagykövetség által rendelkezésre bocsátott, már látványban is komoly esztétikai élményt adó metallofon hangszereken. A második finálé – az Amadinda, a Triginta és Szalai Péter közös produkciója – különböző tradíciókból táplálkozó, improvizációs elemekre is építő zenélési aktus volt, melynek legemlékezetesebb, kitáguló pillanatává Szalai Péter tabla-szólója vált.

Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)

Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  Március 26.