Bach: János-passió, Angol Barokk Szólisták, Monteverdi Kórus; vezényel: Sir John Eliot Gardiner
2008.03.27.

Még a nem vallásosak is megtértek egy-egy könnycsepp erejéig a John Eliot Gardiner által vezényelt Bach János-passiót hallgatva Húsvét vasárnapján. Vagy pogány módon szólva: igaza volt Arisztotelésznek, létezik katarzis. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

A vonóskarban örvénylő tizenhatodok és a fafúvók súrlódó disszonanciái fölött kiált fel valóban mennyekbe hatóan a kórus: „Herr, unser Herrscher!” Így kezdődik a hatalmas mű, és ez egyrészt a régi eposzokból ismert invokáció hangja („Zeig uns durch deine Passion”), másrészt az egész emberiség fohásza. De egy perccel később, az első korálban már egy korlátozottabb közösség, a gyülekezet hangját halljuk, és a kórus kétféle intonációja azonnal Gardiner koncepciójának lényegét mutatta, mely, ha nem tévedek, nem más, mint az intim és az egyetemes, a lokális és az univerzális, a partikuláris és a nembeli, az egyéni és a közösségi létezés felfoghatatlanul bonyolult egységének felmutatása. Utóbbira jellemző, hogy Gardiner – Jézus és az Evangélista szerepét kivéve – az áriákat a kórusból kilépő, a tömeg szereplőiből protagonistává váló énekesekkel adatta elő. De a szélsőséges kontrasztokat mennyei egységbe forrasztó előadás még e téren is a végletekig ment, ugyanis az egyik tenoráriát („Erwäge, wie sein blutgefärbter Rücken”) az Evangélistát csodálatosan alakító (azaz nem csak éneklő, hanem kevés eszközzel is látomásos erővel megjelenítő) Mark Padmore énekelte, és ezzel – egy örökké tartó pillanatra – megtörtént a teljes azonosulás a hős és a tömeg, vagy hős és a hős életére reflektáló egyén (talán maga a szerző, Bach?) között. Gardiner egyéb beavatkozásoktól sem tartóztatta meg magát; magas, és minden zenei és dramaturgiai pillanatban átgondolt, vagyis zenedrámai célja érdekében a legkevésbé sem ortodox, „régizenés” módon nyúlt bele az anyagba, és így bizonyos értelemben ő maga is szerzővé vált: az egyik korált („Durch dein Gefängnis”), egyébként a koncert egyik legspirituálisabb pillanatát a capella, azaz kíséret nélkül énekeltette, ráadásul ekkor Jézust és az Evangelistát ugyancsak beállította a karba; az „Es ist vollbracht” ária alatt a csembaló és az orgona közt váltogatva osztotta el a continuót, hogy csak a legszembeöltőbb példákat említsem. Az áriákat előadó énekes szereplő és kommentátor volt egyszerre: a két szoprán szólót, a kórusból megkapóan suta léptekkel előosonó Julia Doyle énekelte kristálytisztán, földöntúli természetességgel, és persze megint a drámai helyzetnek megfelelően megválasztott hangvételekkel; az elsőt („Ich folge dir”) még a Jézus sikeres küldetésében mosolyogva bízó hangon, szinte egy vidám madárka optimizmusával, a nézőtérre vagyis a gyülekezethez úgyszólván kikacsintós arcjátékkal, a másodikat („Zerfliesse, mein Herz”) már a Jézus halála utáni mély gyászban, vigasztalhatatlan kétségbeesésben.  

Sir John Eliot Gardiner
Sir John Eliot Gardiner
Színházi elemekre utaltam, messze nem véletlenül. Ugyanis Gardiner zenedrámai előadása nemcsak zeneileg, hanem látványban is közelített a színházhoz, a szólisták, a zenekar mozgása meghatározott és mélyen átgondolt koreográfiát követett. A sok mozgás közepette ekként roppant hangsúlyt kapott a Jézus szerepét szinte mozdulatlan, már-már katatón magányban végigéneklő Dietrich Henschel, vagy a Golgotára rohanó megkínzott lelkek („Eilt, ihr angefochtnen Seelen”) tétova riadalmát egy őrjöngő riporter mintegy vérben forgó szemeivel megjelenítő basszista, Matthew Brook, aki ráadásul Pilátus szerepét is vitte, feltárva ezzel az értelmezés, egyén és közösség viszonyának egy újabb megtárgyalandó lehetőségét. Az emberiség történetének egyik legmegrázóbb drámája végén ismét az egyetemesség hangzó képe szólalt meg: a nemcsak Jézust, de minket, a profán gyülekezetet is elringató, megnyugtató „Ruht wohl” zárókórus, legvégül pedig a mindent bölcsen lekerekítő, minket, a közönséget pedig hazabocsájtó korál. Ellentétben a Máté-passió előadását tavaly brutális gesztussal lezáró Schiff Andrással, Gardinernek esze ágában sem volt megtiltani a tapsot, és a sok sután elmaszatolt könnycsepp után bizony jól esett most egy kicsit őrjöngeni a nagy karmester megértő mosolya alatt.

Mark Pedmore
Mark Pedmore
Legyen ennyi most elég a hidegfejű vagy akár rajongó kommentárból, majd akkor térjünk vissza minderre, ha Gardiner és mesebeli gárdája elkészíti a János-passió újabb lemezfelvételét, amely a hallottak és látottak fényében immár elkerülhetetlennek tűnik. Inkább engedjük át magunkat most a valóban katartikus, a félelem és a részvét által megtisztító, egy rituális fürdővel felérő élmény felidézésének, amellyel a Monteverdi Kórus és az Angol Barokk Szólisták élén John Eliot Gardiner ajándékozott meg bennünket; és mondjunk köszönetet nekik. És regisztráljuk örömmel, hogy tévedtek azok – többek közt magam is –, akik az elmúlt években, különösen Nikolaus Harnoncourt szerencsétlen budapesti szereplése után azt gondolták, hogy vége a dalnak, az úgynevezett historikus előadásmód nagyjából kiüresedett, ráadásul a Művészetek Palotája alkalmatlan helyszín az ilyesmire. Ugyan már. Csak dalnokok kellenek hozzá, és örökké tart a dal.    

Kapcsolódó cikkünk: Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit lásd ott.)

Szerző: Csont András
Helyszín:  Művészetek Palotája,  Időpont:  Március 23.