Kaláka Fesztivál 2010 / Diósgyőr
2010.07.19.

Legnagyobb bánatomra az idén elmaradt a nagymarosi Misztrál fesztivál, így hát, hogy ne alakuljanak ki elvonási tüneteim, és ki tudjam elégíteni a szokásos nyári világzene igényemet, Diósgyőr mellett döntöttem. Nem mondom, hogy rossz döntés volt, de többet vártam. MILBACHER RÓBERT BESZÁMOLÓJA.

Amikor 1990 forró nyarán elutaztunk Miskolcra, hogy – belépőnyi készpénz hiányában – a várárokból hallgassuk a vár vaskos falai mögül kiszűrődő koncertfoszlányokat, az országban még akkoriban is unikálisnak számító kulturális legenda ereje mozgatott bennünket. Mert az akkor évtizedes múltra visszatekintő Kaláka Fesztivált olyan mítosz vette körül (teljes joggal), amely azóta is tart, csak valahogy minden más szertefoszlott körülötte. Nem tudom, ez annak köszönhető-e, hogy manapság a nyár minden egyes hetére esik egy vagy több zenei, kulturális stb. fesztivál, amely sorban a Kaláka is csak egy a sok közül, vagy pedig történt valami magával a diósgyőri fesztivállal is.

Buda Folk Band
Buda Folk Band

Jellemző módon már az első nap kora délutánján arra számítottam, hogy nagy nyüzsgés fogad a vár előtti csodaszép és hangulatos vadgesztenyesorban. (Egyébként is szeretem a fesztiválok első napját, amit többnyire azzal töltök, hogy fürkészem azokat az arcokat, amelyeket a harmadik vagy a sokadik nap délutánjára utálni fogok.) Csakhogy péntek délután az obligát és álmosan unatkozó kézműveseken kívül, akik jobb híján egymást szórakoztatták, szinte alig volt ott valaki. Hiába hirdették meg délután három órára a negyvenéves Kalákáról szóló könyv bemutatóját, amelyen az érdekelteken, családtagjaikon, barátaikon valamint üzletfeleiken kívül nem sok érdeklődő volt. Kicsit kínos is volt kívülállóként belehallgatni a bensőséges társalgásba: a beszélgetés miskolci moderátora éppen azt hiányolta a könyvből, hogy kevés szó esik benne a fesztiválról, mire Gryllus Dániel azt felelte, hogy a fesztivál csupán évente három nap a zenekar életéből. Ennyit a mítoszról…

Hosszú és idegtépő várakozás után, amit több méregdrága fröccs elfogyasztásával sikerült áthidalni, elkezdődtek a koncertek, ám nem sok köszönet volt azokban sem, pontosabban szólva: az égvilágon semmi emlékezetre méltó nem történt. Egy kis moldvai népzene, egy kis jazz, a végére pedig valami nehezen kategorizálható Berlinből (Gryllus Dorkával).

Nyeső Mari
Nyeső Mari

Az első este főkoncertje Nyeső Mari „lemezbemutatója” volt, amit magam már harmadszor hallgattam végig, így az amúgy egyszer tényleg élvezhető produkció nem sok meglepetést tartogatott. A nap negatív élményét a mostanában egyre népszerűbb Napra együttes minden elemében idegesítő koncertje szolgáltatta. A zenekar szólógitáros frontembere egymaga megpróbálta kitölteni (testi mivoltában és a nem minden elemében tolerálható gitárjátékával egyaránt) az egész színpadot, így tökéletesen háttérbe szorította a zenekar többi, füllel hallhatóan jobb sorsra érdemes tagját. Valójában azt sem sikerült eldöntenem, hogy mit akarnak csinálni, bár egy idő után már nem is érdekelt. Folyton az járt a fejemben, hogy valaki igazán szólhatna a srácnak, hogy egy kicsit szerényebben. Plíz.

Az átszerelések közötti időben a vár előtt felállított pódiumon első nap a Buda Folk Band húzta a talpalávalót, egyenletesen magas színvonalon, bár a végére mintha egy kicsit jobb kedvük kerekedett volna.

Zef
Zef Band

A második nap már előzetesen is többet ígért: görög, ír meg occitán zene, plusz főkoncertnek a mindig hallgatható Muzsikás. Az igazi meglepetést azonban a francia Zef Band együttes szolgáltatta, amely végre egyedi hangzásvilágot tudott a színpadra varázsolni harmonikákkal, gitárokkal és hegedűvel. A Muzsikás akárhol és akármikor lép fel, már nem tud szabadulni attól a tehertől, amit egy nemzeti intézménynek hordoznia kell – cserébe én meg nem tudok nem kultikusan viszonyulni hozzá, ebből következően bármit játszhatnak, az csakis jó lehet. A nap utolsó koncertje az ír népzene-feldolgozásban utazó Firkin volt, amely az én ízlésemnek ugyan egy kicsit túl zúzósra vette a figurát, ám ez végképp a gyomor és idegek dolga. (Azért óhatatlanul megképződött előttem egy autentikus ír pub meleg Guinnesst kortyolgató közönségének egyenletesen és egyre baljóslatúbban vörösödő tarkója…)

Zurgó. A képek forrása: Kaláka Fesztivál
Zurgó (A képek forrása: kalakafesztival.hu)

A pódiumon a Zurgó játszott moldvai táncház ürügyén, és tánc nélkül is nagy örömmel és élvezettel hallgattam zenéjüket. Egyébként sokan táncoltak, életkortól tényleg függetlenül. Például éjfél magasságában egy anyuka hátán ott lógott egy nyolc-kilenc hónap körüli csöppség, ami egyrészt igazán szép volt (hadd szívja magába az a gyerek a népi kultúrát, ugyebár), másrészt meg – négygyerekes feleségem megjegyzését idézve – ha ugyanez egy kis állatkával történt volna, az állatvédők habzó szájjal követelték volna a hatóságok azonnali közbelépését. A fesztiválon egyébként külön gyerekfoglalkoztató, kézműves- és játszóház is volt, ami igazán hasznosnak tűnő kezdeményezés, látván, mennyi kisebb-nagyobb csemete után rohangáltak a harminc körüli értelmiségi apukák, már amennyiben még bírtak az elfogyasztott sörök után...

A nehéz kezdet után a fesztivál hozta azt a színvonalat, amit az ember elvár a pénzéért - a Kalákával, a mostanában népzenésszé avanzsált Ferenczi Györggyel, a Régimese együttessel, Halmos Bélával, magyar és cigány táncházzal, no meg persze a vb-döntővel. Valami mégis hiányzott az egészből; valami, ami nyilván a mítosz tátongó helyén mohón követeli a magáét. Talán majd jövőre, Nagymaroson.

Esemény:  31. Kaláka Fesztivál,  Helyszín:  Miskolc-Diósgyőr,  Időpont:  2010. július 9 - 11.
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2010)